Csapó 03. - Love Bomb

Sziasztok! Nem volt idő még bétáztatni a következő fejezetet, de amint kész lesz, ígérem felrakom úgy is. Átnéztem, szerintem nincs benne nagy helyesírási hiba, de lehet átfutottam néhány felett a szememmel. Ha ilyen előfordul, akkor bocsánat - de szerintem a történet kárpótol titeket érte. Illetve, nagyon remélem. Hamarosan jön a Télapó, szóval kellemes ünnepeket mindenkinek! ;)
Szerk.: bétázott verzió! :)

  
3. fejezet - Mr. Tökéletes

Tegnap alig bírtam levakarni magamról Christ, szinte folyamatosan csak kérdezett, és észre sem vette, hogy alig hagy szóhoz jutni. Közben a gondolataim nagyon messze jártak, valahol a hat házzal arrébb lakó Alexnél, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Reggel a készülődés sem jelentett már számomra felesleges időtöltést, igyekeztem minél jobban megcsinálni a hajam, és a szokásostól kicsit eltérőbb módon sminkeltem ki magam. A természetesség híve vagyok, szóval nem lett hirtelen lila, vagy hasonló erős színű a szemem, de azért volt, aki észrevette a változást. Csengettek, én pedig lélekszakadva futottam az ajtóhoz.
- Te? – Kicsit csalódott voltam, hogy Chris áll az ajtóban. Már legalább fél órája Abbyre vártam, és az előttem álló személynek is finoman a tudtára adtam, hogy most jobb lenne, ha nem jönne át.
- Csak nem hitted, hogy kihagyom ezt az alkalmat? Kíváncsi vagyok milyen ez a lány, ha így kivirágoztál mellette. – Nem sejthette, hogy ezért csak félig-meddig felelős Abby személye. – Jó a sminked! Valamit változtattál rajta? – Kicsit meglepett, hogy feltűnt neki.
- Ennyire látszik? – kérdeztem mosolyogva, és öröm volt belegondolni, hogy nem rontottam el.
- Natalie, évek óta ismerlek. Minden változást észreveszek rajtad. – Lett egy kis gombóc a torkomban, mivel attól féltem, hogy tényleg ismer már annyira, hogy tudja, nem csak Abby miatt vagyok ilyen lelkes. Csak arrébb álltam az ajtóból, és beengedtem, néhány lépés után a nappaliban pedig kényelmesen ledobta magát a kanapéra. Nem volt más választásom, mint engedni neki, hogy itt legyen. Leülni nem akartam, inkább a falnak döntöttem a hátam, és keresztbetettem a kezeimet a mellkasom előtt. Igazából kezdtem ideges lenni, hol van már Abby ennyi ideig.
- Úgy látom, csak mi vagyunk a házban… - Rám nézett, és a szemeiben láttam a furcsállást. Ha anya nincs itthon, annak általában mindig rossz oka van.
- Anya elment Johnnal Londonba valami ügyet elintézni, engem meg itt hagytak egy cetlivel az ajtóm előtt, hogy érezzem jól magam – magyaráztam meg neki a helyzetet, és úgy tűnt megnyugodott, hogy nincs semmi gond. Már éppen rákérdezett szerintem volna arra, hogy akkor hol a vendégem, de a csengő félbeszakította. Kinyitottam az ajtót, és alig fogtam fel, hogy végre Abby ideért, már a nyakamba borulva esedezett a késésért.
- Ne haragudj, de közbejött valami, és nem tudtam hamarabb ideérni – mondta feszülten és mikor látta, hogy nem vettem zokon, és nem küldtem el ordítozva, megnyugodott. Gondolom túl sok amerikai filmet nézett, és másra számított, bár ezt nem tudhatom biztosan.
- Nem baj, addig beszélgettünk Chrisszel. – Mutattam az említett felé, akinek leginkább egy paradicsomra emlékeztetett a feje színe. Nagy nehezen felállt, de látszott rajta, hogy zavarban van. Jellemző rá, hogy ha egy lány megjelenik, azonnal megkukul.
- Sokat hallottam már rólad, Abby – mondta egy félmosollyal megtoldva, és innentől már tényleg leblokkolt, mert nem tudta mitévő legyen. Fogja meg a kezét, vagy esetleg adjon puszit? Annyira ismertem, hogy nekem nyilvánvaló volt a hezitálása és a félénksége. Ideje volt rásegíteni a dologra.
- Hát akkor Chris, azt hiszem most jobb, ha mész, mert még a végén lekésed a mai focimeccset! – Csak Abby nem tudta, hogy nincs semmiféle meccs, a barátom rögtön észlelte a turpisságot, de nem ellenkezett.
- Később majd még átjövök szerintem, bár lehet sokáig fog húzódni a meccs. – Az utolsó szót erősen megnyomta, jelezve, hogy ennek most nem örült. Tudtam, hogy kicsit zokon veszi a dolgot, de nem fog megsértődni. Bocsánatkérő szemekkel néztem rá, mire ő elmosolyodott, és megölelt.
- Akkor majd találkozunk! – Egy kicsit azért tartottam attól, hogy megharagszik, de amint becsuktam az ajtót, megnyugodtam. Még éppen láttam a záródó ajtónál, hogy visszanéz, és nevet rám. Abbyt elvezettem a nappaliig, és leültem vele arra a kanapéra, ahol nemrég más ült. Az illata még mindig érezhető volt.
- Kedves fiú. – Ebben egyetértettem vele. Valószínűleg Chris maradni akart, én meg ilyen csúnyán elhajtottam. Bár lehet, hogy még nem akarta megismerni Abigailt? Általában makacsabb szokott lenni, és ragaszkodik ahhoz, amit szeretne.
- Mi történt otthon? Olyan feszültnek tűnsz… - Aggódtam, nehogy valami családi tragédia vagy hasonló dolog legyen a ludas. A pulzusom rendesen fel is gyorsult.
- Óh, semmi komoly, csak lesz egy iskolai kirándulás itt a környéken, és anyáék nem akartak elengedni egyedül. Alex is kötelezve lett arra, hogy velem jöjjön, pedig állítása szerint lenne jobb dolga. – Már nem azért voltam ideges, amiért eddig. Attól féltem, hogy Alex valahogy kikönyörgi otthon, hogy mégse kelljen jönnie.
- Kirándulás hova? – Érdekelt a dolog, úgyhogy rákérdeztem.
- Néhány nap múlva lesz egy kis kiruccanás a sulival Londonba. Mindenféle programokkal, általában jó szokott lenni. Arra gondoltam, hogy te is eljöhetnél velünk. Mit szólsz hozzá? – Csak mosolyogni tudtam, mert mióta felhozta, hogy Alex is ott lesz, a kezdetektől fogva csak ezt akartam volna úgyis elérni.
- Megbeszélem anyával, de szerintem nem lesz semmi gondja vele.
- Remek!

Később miután anya és John hazaértek, és átestünk a nagy ismerkedéses részen - már ami anyát és Abbyt illeti -, végre nyugodtan beszélgethettünk a szobámban. Sokat hülyéskedtünk, és idővel kezdtem egyre jobban megismerni Abbyt, és már hirtelen nem is tűntem a saját szememben sem olyan szemétnek, hogy először csak a bátyja miatt mentem bele jóformán a barátkozásba. Elterveztük, hogy mi bizony egy percig sem tágítunk majd egymás mellől sem Londonban, sem a suliban, és ezzel nagy biztonságérzetem támadt. Tényleg olyan barátnőm lett, akire számíthattam, és ennek örültem, de legbelül féltem, mi lesz akkor, ha ez a szép kis világ, amiben végre olyan életem van, amilyet mindig is akartam volna, legalábbis afelé halad, szétpukkan, mint egy lufi… Míg ezen agyaltam, fel sem tűnt, hogy kérdezett valamit, míg a vállamat veregetve meg nem ismételte.
- Akkor van kedved ma átjönni?
- Persze, hogy van. Csak adj tíz percet míg rendbe szedem magam, és mehetünk! – mondtam gyorsan, és a szívem egyből hevesen verni kezdett a gondolatra, hogy akár Vele is találkozhatok.
- Nem igaz, hogy ti amerikaiak mennyit törődtök a külsőtökkel! Arról már nem is beszélve, hogy egyébként, amikor nincs is semmi gond vele, akkor se vagytok vele elégedettek! – A fürdőszoba tükörből láttam, ahogy rám vigyorog oldalra hajtott fejjel, majd feltérképezi újra a szemeivel a szobám minden apró kis részletét.
- Ti meg túl sok teát isztok, és túl… túl boldogok és magabiztosak vagytok! – Valami nyomós indokot akartam mondani, de nem jött össze. Az angolok valahogy olyan jók voltak mindenben, bár van pár rigolyájuk.
- Ez minden, amit a szemünkre tudsz vetni? – Látszólag győztesnek érezte magát, és amikor újra ránéztem a tükörből, egyszerre nevettünk fel.
- Igazából nem. – Teljesen fel voltam pörögve, és csak beszéltem, mielőtt átgondoltam volna. – Miért van az, hogy az angoloknak észvesztően helyes bátyjuk van?
- Hééé, várjunk csak! Ezt nem is konkrétan az angolokra értetted, hanem rám! – Fülig ért a szája, odaszaladt gyorsan hozzám, és finoman megbökte az oldalam. Már nem volt mit tenni, kiböktem, kár lett volna visszaszívni. Úgyis gyanús lett volna neki előbb vagy utóbb, hogyha megemlíti Alex nevét, máris vigyorba szalad a szám.
- Abby, ne mondd, hogy nem tudod milyen vonzó… - mondtam volna tovább is, de sikeresen elhallgattatott, amikor közbeszólt.
- Ne viccelődj már! Naná, hogy tisztában vagyok vele! Nem lenne a rokonom talán még én is rámásznék… - Furán néztem rá, mire összeborzolta az eddig kivételesen jó frizurámat.
- Ne már! Most hogy fogom így levenni a lábáról? – kérdeztem félig nevetve, félig elborzadva, és újra igazgatni kezdtem a hajam.
- Szereti a borzas hajú lányokat.
- Na persze! – Felnevettem, majd mikor sikerült abbahagyni, kérdeztem valamit: - Szerinted engem kedvelne?
- Alexnél sosem lehet tudni, ő mindenkivel jóban van. Szerencséd van, mert most pont nincs barátnője, szóval jobbak az esélyeid.

Mindössze pár perc múlva már csak néhány lépésnyire voltam a háztól. A szívem a torkomban dobogott, és csak Rá tudtam gondolni. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy ostoba rajongója egy tinisztárnak, és bár Alex simán elmehetett volna annak is, mégsem éreztem ezt helyén valónak. Kétségek gyötörtek mi lesz, ha túl sokat várok majd ettől a sráctól, de a nagy elvárásaim helyett nagy zuhanást kapok.
- Ideges vagyok – mondtam ki hirtelen, ami teljesen nyilvánvaló volt, és a hajamat kezdtem babrálni az ujjaimmal. Abby csak mosolyogni tudott rajtam, és szentül hitte az elmúlt percekben, hogy ez tök aranyos tőlem, és biztos meghozza majd a szerencsém.
- Ne legyél már ennyire kishitű! – Nem bántásnak szánta, ezt mutatta a folytonos vigyora is. – Velem már biztosan félsikered van! – Olyan magabiztosan jelentette ki, hogy kedvem lett volna hinni neki, csak az volt a bökkenő, hogy nem tudtam. Eközben már a ház ajtajánál álltunk és Abby amolyan „Felkészültél?” nézéssel kacsintott rám, de meg sem várta a válaszomat. Ami egyébként egy „úristen itt vagyok, de örülök ennek, meg mégsem” nézés volt. Amikor Abby kinyitotta az ajtót már félig az egekben éreztem magam, félig pedig valahol az ájultság pillanatában. Nem tudtam eldönteni, hogy miért izgulok ennyire. Hiszen ez a srác is csak egy srác volt, mint a többi. Nem értettem miért van rám ekkora hatással.
- Megjöttünk! – kiáltotta Abby, mire én csodálkozva néztem rá.
- Most ez minek kellett? Ráértem volna akkor beégni, ha már kicsit lenyugodtam. Nem gondolod? – kérdeztem gyorsan és halkan, nehogy valaki meghallja, mert hallani lehetett, hogy jön. A barátnőm csak elejtett egy ravasz vigyort, és beljebb tolt az előszobába.
- Csak annál idegesebb lennél, minél tovább húznánk! – mondta magabiztosan, és elkezdte levenni a cipőit. Mire én is belekezdtem már rég készen volt, és megjelent az anyukája.
- Biztosan te vagy Natalie. Remélem, anyukádnak nem okoz gondot, hogy ilyenkor jöttél át. – A hangja kedves volt, törődő, és a szemeiből is csak úgy ragyogott a jókedv. Úgy tűnt, ez családi vonás, főleg miután Mr. Moers is átfutott gyorsan a nappalin, és kedvesen üdvözölt, majd eltűnt a dolgozószobájában.
- Örült neki, hogy ilyen hamar találtam barátokat – mondtam őszintén. Az este többi része csupa móka volt Abigail mellett, és bár nem találkoztam Alexszel, de remekül éreztem magam, és egy cseppet sem bántam meg, hogy átjöttem.

Egy héten keresztül hol én mentem át Abbyhez, hol ő jött át hozzám, szóval mindig találkoztunk. Rengeteg mindent megtanultunk a másikról, és már bátran nevezhettem a legjobb barátnőmnek. Legnagyobb sajnálatomra Mr. Tökéletest még mindig nem láttam, pedig elhihetitek, hogy a szemeim legszívesebben mindig őt keresnék. Ha a parkban voltunk, azt figyeltem mikor futhat felém. Ha a kávézóban, akkor pedig azt, vajon ő iszik-e valamit a másik asztalnál. Ha nála voltam, folyton a folyosóra pillantottam, és vártam mikor köszön be Abbynek. De sajnos eddig nem sikerült összefutnom vele, ezért duplán örültem a kirándulásnak. Örök hála Abby anyukájának, hogy segített rávenni anyát, hogy elengedjen, és az igazgatót arra, hogy a határidőn túli jelentkezésemet is elfogadja.

A szobában pakoltam néhány dolgot a táskámba, és még egyszer utoljára leellenőriztem magam a tükörben, minden úgy áll-e, ahogy én szeretném. Arra lettem figyelmes, hogy a mobilom csörögni kezd. A kijelzőn Chris neve volt, azonban csak egy sms-t kaptam tőle. Az elmúlt napokban amennyire boldog voltam, annyira sajnálkoztam amiatt, hogy alig töltöttem néhány percet vele. Felkaptam a telefont, és megnéztem mit írt.
„Szia Nat! Tudom, hogy mostanában nagyon elfoglalt vagy, és ennek nagyon örülök… de nem találkozhatnánk?”
Úgy szégyelltem magam, amiért ilyen bunkó voltam vele, de ha akartam volna se tudtam volna most áthívni vagy ilyesmi. Indulnom kellett, hogy ne késsek el. Hallottam anya hangját, ahogy a nevemet kiáltja, és azt, hogy siessek. Felhívni nem akartam Christ, de az sms nekem túl személytelen volt, így kénytelen voltam mégis csak benyomni a hívó gombot.
- Szóval merre menjünk? – A hangja lelkes volt, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam.
- Ma sehova, mert nem érek rá, de holnaptól kezdve minden napom szabad! – hadartam el gyorsan, és közben a kocsihoz siettem. Beszálltam, és bekapcsoltam a biztonsági övemet.
- Ma nekem is van programom, csak gondoltam szólok előre, hogy időben beírd a határidő naplódba – viccelődött, de éreztem, hogy mellőzve érzi magát egy kicsit.
- Nagyon vicces vagy, Chris… - mondtam kissé durcásan, majd folytattam: - Neked mindig van időm, csak most kicsit elfoglalt voltam, mert Abby mindenhova magával cipelt, és megmutatta a környéket.
- Ma merre mentek, ha már mindent megnéztetek? – kérdezte kíváncsian, majd hallottam egy másik ember hangját, ami ismerősnek tűnt, de valahogy mégsem. Míg azon agyaltam kivel lehet, időközben beértünk a belvárosba.
- Ma nem lesz semmi különös, itthon leszünk szerintem. – Nem akartam elmondani az igazat, mert még a költözéskor azt ígértem meg neki, hogy vele fedezem majd fel Londont. Kifelé bámultam az ablakon, majd észrevettem, hogy megérkeztünk a vasútállomáshoz. Le kellett tennem. – Megjött Abby, majd beszélünk. Szia!
- Rendben. Szia!

Sietősen köszöntem el anyától, azután pedig gyorsan kipattantam a kocsiból. Meleg volt, a nap majd kiverte a szemeimet, de sikeresen megtaláltam a csoportot és Abbyt is.
- Már megijedtem, hogy el fogok késni. Anya meg volt áldva azzal, hogy elég egy tíz perccel hamarabb elindulni, mert ez már nem New York! – Öleltem meg, és adtam neki két puszit. Végigmért, majd elmosolyodott.
- Csajszi, te aztán kitettél magadért! – Felnevettem, mire ő velem együtt nevetett.
- Olyan meleg van! Csak nem gondoltad, hogy télicuccban jövök? – kérdeztem ironikusan, majd megláttam Alexet, ahogy egyre közelebb és közelebb ér. Reméltem, hogy neki is tetszeni fogok majd.
- Még jó, hogy nem! – Csak félig figyeltem Abbyre, annyira lekötött a látvány, ami felém érkezik. Az álompasi és köztem minden másodperccel kevesebb távolság volt.
- Remélem azért nem fog esni, de pakoltam be ernyőt is – böktem ki teljesen összezavarodva, majd Abby karon csípett, és visszafordultam felé.
- Mára jó időt mondtak, és nyáron amúgy is csak maximum futó záporok vannak. – Már éppen csak néhány lépés választott el engem és Alexet, amikor hirtelen lefagytam egy harmadik személy miatt, aki két pillanat alatt mellette termett.
- Mit keres itt Chris? Te jó ég! – szaladt ki a számon, majd gyorsan Abby mögé bújtam, hogy ne lásson meg. Olyan érzésem volt, mintha arcon csaptak volna egy serpenyővel vagy hasonló. Mindketten hazudtunk a másiknak. Mikor fajult idáig ez az egész, a barátságunk?
- Elkerülhetetlen, hogy ne lásson meg, ugyanis erre tartanak a bátyámmal. – Legszívesebben elsüllyedtem volna a földbe, vagy átlátszóvá váltam volna, csak ne kelljen ebben a szituációban lennem.
- Ígérd meg, hogy bármi is lesz, segítesz!
- Ígérem. – Alig mondta ki, a srácok már ide is értek. Gyorsan ki kellett valamit találnom, hogy ne hozzam magam még kényelmetlenebb helyzetbe. Előszedtem a kulcsom a zsebemből és azt szimuláltam, hogy azért egyenesedek ki csak most, mert eddig azt kerestem.
- Megvan! – mondtam örömmel, és kénytelen voltam szembesülni a legjobb barátom arcával. Úgy festett, mint aki szellemet látott. – Chris? Hát te? – kérdeztem meglepődve, s úgy éreztem erre még rájátszani sem kellett, mert kellően hatott. Alex furcsállva figyelte mi történik, és legszívesebben magamhoz öleltem volna, vagy ilyesmi, de mással kellett foglalkoznom.
- Azt mondtad ma nem érsz rá… és így jött ki a lépés. – Hogy mi? Minek néz ez engem? Neki is pontosan tudnia kellett a határidőről, meg a többiről, nem juthatott csak hipp-hopp ide.
- Aha. – Ennyit tudtam kinyögni, mire Abby bökdösésére figyeltem fel. Olyan szemekkel nézett rám, mint aki mindjárt eltűnik innen.
- Várjunk csak… ti ismeritek egymást? – Alex hangja kissé megnyugtatott, de ugyanakkor pont annyira őrjített a jelenléte. Azt hittem még egy ideig elhúzhatom a találkozást Chrisszel és vele egyszerre, de ez meghiúsult, mint lehet látni.
- Legjobb barátok… - Kicsit hezitáltam, hogy ne mondjak-e múlt időt, bevallom őszintén. – vagyunk. – Alex eléggé meglepődött ezen, és nem is titkolta.
- Nahát, nem is mondtad. – Chrisre nézett, aki igyekezett nem lefagyni.
- Honnan tudtam volna, hogy ismered? – Ezt éppenséggel mondhattam volna én is, vagy Alex.
- Szerintem tök mindegy, ki mit csinált vagy mondott, és mit nem. Inkább érezzük jól magunkat! – Abbynek most is nagyon felszabadító volt a jókedve.
- Igazad van, hugi – mondta vidáman Alex, én pedig közben végig azon agyaltam mi fog kisülni ebből. Magamra erőltettem egy mosolyt, és próbáltam tartani magam, és nem siránkozni gondolatban sem, hogy ez van. Két másodperc se kellett, hogy az álompasim elmenjen a legjobb barátommal, én pedig ott maradjak Abbyvel. Amikor már kellő távolságra voltak, hogy ne halljanak meg semmit, kétségbeesve fordultam barátnőmhöz.
- Most mi lesz? Abby, ez olyan kínos volt! – nyafogtam, leginkább úgy, mint egy kisgyerek.
- Fejezd be! Már csak azért is megmutatod Chrisnek, hogy nem kell ő ahhoz, hogy jól érezd magad! Ő nem mondta el neked, hogy itt lesz, akkor vessen magára! – Leállított a gyerekes viselkedésben, és megfogta a karom. Úgy húzott maga után nem túl durván, hogy jó helyünk legyen a metrón.
- De én nem mondtam neki, hogy konkrétan hol leszek – mondtam ki őszintén, mire csak egy szájhúzást kaptam válaszul. Négy perc múlva már a metrón utaztunk, mint valami heringek – olyan tömeg volt. Igazából egész végig csak gondolkoztam, próbáltam felvidítani magam, szóval nem is figyeltem mi történik. Persze néha rápillantottam a fiúkra, és ezzel csak rosszabbítottam a helyzetemen, mert a szívem sajgott mindkettőért. Alexért azért, mert teljesen levett a lábamról a semmivel is, Chrisért meg azért, mert hiába is minden konfliktus, nagyon sok mindenen mentünk már keresztül együtt. Néha ez a robot vagy zombi üzemmódom akadályozott mondjuk az átszállásban. Ha Abby nem figyelt volna rám, már biztosan az ország másik részén lennék a gondolataimba gubózva. Grrr.

De szerencsére figyelt rám, többször is próbált társalogni, de igazán csak akkor ért el ezzel sikert, amikor beértünk a Hyde Parkba. A látvány, ami elém tárult rögtön beszédes kedvembe hozott, és csak ontottam a szót. Sokat beszélgettünk, mellőzve a mai dolgot. Már éppen azt hittem, hogy vége mára a rossz pillanatoknak, amikor a két eddig került srác elénk lépett. Chris bocsánatot kért, én pedig álltam ott, mint egy kuka. Egy szót sem tudtam kinyögni először, aztán nagy nehezen kimondtam, hogy ennyitől még nem utáltam meg, csak rosszul esett. Ami igaz is. Miután tisztáztuk a dolgokat, négyen elindultunk a parkot szétválasztó tó felé, és közben megnéztünk sok érdekes nevezetességet. A kedvencem a lefelé növő fa volt, főleg azért, mert a fa koronája alatt alig lehetett látni, és véletlenül nekimentem Mr. Tökélynek. Igazából nem tudtam, hogy ott volt, csak majdnem orra estem, és valamiben próbáltam megkapaszkodni, aztán… az a valami ő lett. Csak nevetett rajtam, és azt kívántam bárcsak láthatnám most az arcát, hogy tudjam gúnyosan nevet-e, vagy sem.
- Hé, nem kéne összetörnöd magad! – Naná, hogy elkapott, amit nem is értettem, hogy tehette, mert abban a sötétben az erős napfény után alig láttam valamit. A keze a derekamon volt, úgy állított talpra, én pedig örültem, hogy ilyen közel kerülhettünk egymáshoz fizikai értelemben. Valahogy tovább akartam lépni, amikor ráléptem a lábára. Nevetni kezdtem én is.
- Neked meg nem kéne láb alatt lenni! – mondtam mosolyogva, és felé fordítottam a fejem. A hangja segített ebben. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen közel van, és már zavarban voltam. Csak most tűnt fel az illata, ami ugyanolyan bódító hatású volt, mint ő maga.
- Valahogy ki kéne jutni innen, mert kezdünk sokan lenni – mondta, és maga előtt tolt a kijárat felé. Belül egy részem sírni tudott volna, hogy mindjárt elenged. A másik már rég a fellegekben járt.

Főleg miután már vagy két órán át hülyéskedtünk négyen a parkban össze-vissza. A kedvencem a fotózkodás volt, mivel Abby mindig segített, hogy jó helyen álljak – legtöbbször Alex mellett. Volt egyszer-kétszer egy kis futó zápor, de csupán néhány percig tartottak. A legutolsó után Chris szólt, hogy abba kéne hagyni a bóklászást, mert indulnunk kell a megbeszélt helyre, különben el fogunk késni. Nem tartott sok időbe, hogy odaérjünk a csoporthoz, mivel szerencsére elég közel voltunk. Az egyik felügyelő tanár népszámlálást tartott, hogy mindenki megvan-e, utána pedig elindultunk a Londoy Eye felé. Már kezdett a levegő kicsit hűlni, meg az ég sötétedni. Amikor odaértünk, már vártak bennünket, hiszen fizettünk azért, hogy este 9 órakor engedjenek fel. Sorba így is kellett állni, de legalább nem a végére. Miután megvoltak az ellenőrzések, hogy egyikünk sem terrorista, szépen lassacskán szálltunk befelé egy kapszulába. Az érdekesség az volt, hogy én mindig is abban a hitben voltam, hogy közben megállítják a kereket, amikor be vagy kiszállnak, de tévedtem. Olyan lassan forgott, hogy erre nem volt szükség. Nem fértünk el egy kapszulába, szóval már közben a másodikba szálltak az emberek, aztán hirtelen észbe kaptam, hogy nem fogunk ebbe sem beleférni. Választani kellett, ki legyen az a kettő, aki a harmadikra száll fel.
- Alex én most nem akarok veled lenni, mert úgyis folyton együtt vagyunk. – Teljesen váratlanul ért Abby kijelentése. Kezdtem, érteni mit akar.
- Felőlem, akkor majd megyek… - Nem tudta befejezni, mert Abby félbeszakította.
- Mész Nattel, igen. Chris már beszállt, úgyhogy lehetőleg ne öljétek meg egymást! – viccelődött, és közben rám kacsintott egyet. A szívem kihagyott vagy két ütemet, amikor ott maradtunk ketten, és közelebb lépett hozzám.
- Hát, ketten maradtunk. Remélem nem gond. – Az a mosoly az arcán olyan hatással volt rám, hogy szerintem olvadoztam.
- Nem, dehogy. – A szám a fülemig érhetett a nagy vigyoromtól. Gondolatban már legalább ezer verziót kitaláltam az első közös programunkra kettesben, de a London Eye nem szerepelt egyik között sem. Ez a spontán dolog talán jobb is volt.

Miután megérkezett végre az a kapszula amibe már mi is befértünk, kicsit tartottam attól, hogy belepottyanok a vízbe. Nagyot nyeltem, és igyekeztem nem lefelé nézni, és gyors lenni. Szerencsére Alex kiszúrta, hogy segítségre van szükségem, és beemelt a kapszulába azután, hogy ő beszállt. Csak annyi járt az eszemben, hogy mi a fenét fogunk mi itt fél órán keresztül csinálni? Persze lettek volna jó ötleteim, de koránt sem volt még biztos, hogy felkeltettem az érdeklődését.

Csapó 02. - Love Bomb

2. fejezet - A kávézó

Chrisszel a konyhában próbáltunk összerakni valami kellemes és könnyű vacsorát, de csak valami furcsa trutyi lett a turmixunkból is, szóval már készültem feladni a küzdelmet.

- Most komolyan, miért nem segít anya? Tudja, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok akkor, amikor a főzésről van szó, és csak benn ül a nappaliban, és lógatja a lábát. – A fejemet csóváltam, és igyekeztem anya eszével érvelni, de nem ment.

- Nat, anyukád elfáradt. Miért akarod, hogy olyan legyen, mint egy robot? – Felém fordult, és olyan ábrázattal spékelte meg, hogy nem volt szívem tovább szidni anyát. Chrisnek teljesen igaza volt. Csak nagyot sóhajtottam, és a szakácskönyvet lapozgattam tovább. Valami hirtelen zaj ütötte meg a fülem és kinéztem az ablakon. Sötét volt, úgyhogy elég nehezen lehetett kilátni. Mielőtt túlságosan elragadtattam volna magam valami rémes tévhitbe, hogy betörnek hozzánk vagy hasonló, belépett az említett a konyhába.

- Hagyjátok csak rám a vacsit, gyerekek! Sipirc fel a szobátokba, majd szólok ha készen van. – Azt hiszem anya is belátta, hogy jobb engem eltávolítani a konyhától. Még mindig kifelé meredtem az ablakon, amikor Chris megkocogtatta a vállam, hogy mire várok. Majdnem eltévedtem megint a sok szoba között, de végül sikerült megtalálni az enyémet. Leültem az ablakba, és azt vártam, hogy Chris is odajöjjön, de ehelyett csak az ágyra vágta le magát.

- Szerinted jobb életünk lesz itt? – Olyan komoly hangszínnel kérdeztem, hogy rendesen felugrott az ágyról megnézni vajon jól hallja-e.

- Az ég szerelmére! Ne kezdd megint! – szidott le kedvesen, és valamit mozgolódott az ágyon.

- De mégis mit vársz tőlem? Minden megváltozott! – A kertet figyeltem és azt, ahogy a szellő megmozgatja a fákat. Nem volt kedvem az arcára koncentrálni, mert minden érzelmét elárulta volna és valószínű volt, hogy ezzel a témával már kezdtem kiakasztani.

- Hé, ne izgulj már ennyit! Mondtam már, hogy nem lesz semmi baj. Persze először biztos nem lesz fenékig tejfel, de hát istenem, ilyen az élet! – A fenékig tejfel hallatán sikerült úgy felnevetnem, mintha a világ legjobb poénját osztotta volna meg velem.

- Még jó, hogy nyári szünet van – mondtam őszintén, és kezdtem megnyugodni. Sikerült beleélnem magam abba, hogy nem lesz semmilyen gubanc, és tisztában voltam vele, hogy ennek a sikere rajtam is múlik.

- Hamar elrepül ez a két hét, szóval lelkiekben készítsd fel magad! – Felé fordultam, és elmosolyodtam.

- Erősebb vagyok én annál, hogy ennyitől összetörjek! – Határozott voltam, és úgy éreztem így is van. Annyi mindent átéltem már, és bár annyira rossz életem nem volt, nehéz volt különcnek lenni Amerikában.

- Tudom. – Rám mosolygott, és egy pillanattal később hallottuk anya hangját, miszerint kész a kaja. Chris elindult, és már majdnem szólásra nyitotta a száját, amikor bevágtam, hogy nincs kedvem lemenni, de ő mehet, ha akar. Amint kilépett az ajtón még gondolkoztam pár percen keresztül, de aztán úgy döntöttem, jobb lesz aludni. Olyan fáradt voltam, hogy alig kellett bemásznom az ágyba, már aludtam is.

Reggel arra keltem, hogy anya hangosan bömböltet valami zenét a ház másik végében. Gyanítottam, hogy a reggelit készíti, és elhúztam a számat, mert tudtam, hogy nem tetszett neki a tegnap esti malőröm. Mindig is utálta, ha nem mentem enni, mert rögtön ráérzett arra, hogy valami bánt. Ennek ellenére a legtöbbször mégiscsak Chrisszel beszéltem meg a legtöbb gondomat. Amikor körülnéztem a szobában feltűnt, hogy ő nincs benn, és miután tíz perc alatt rendbe szedtem magam, elindultam megkeresni. A konyhában találtam rá anyára, és nem értettem hova tűnt John is.

- Többiek? – kérdeztem tömören értetlenül, miközben lehalkítottam a rádiót.

- Elmentek futni. Tudod, hogy John mennyire odavan az egészséges életmódért.

- Chris futni ment? Na de ő nem is szokott… – Nagyjából úgy nézhettem ki, mintha a világ legnagyobb rejtélyét mondták volna meg, és csalódásomra rájöttem volna, hogy ez nekem sem okozott volna gondot kitalálni. Pedig nem vagyok jó az ilyesmikben.

- Ugyan már! Reggel ő vetette fel az ötletet, szóval úgy tűnik, van végre valami, amit nem mondott el még neked se – mondta elégedetten, én pedig már lejátszottam magamban azt a verziót, hogy leütöm egy serpenyővel.

- Ilyesmit miért titkolna? Ez semmiség, anya. Csupán nem volt szó róla sohasem, hogy mit csinál reggelenként, mert tudod semmi közöm nincs hozzá. Ez az ő dolga. – Elvettem a pultról egy banánt, és lassan azt kezdtem el eszegetni. Gyorsabban szerettem volna, de anya folyton olyanokat mondott, amiket nem hagyhattam szó nélkül.

- Hát, megeshet. – Nyugodtan hámozta meg a gyümölcsöket, és készítette a salátát, közben pedig dudorászni kezdett. Mintha nem lett volna elég idegesítő a rádióból szóló zene, most már ez is zavart.

- Nem megeshet, hanem így van. – Korán volt még reggel így tiltakozni ellene, de nem hagytam magam.

- Ne vedd már ennyire a szívedre, kincsem. Lehet, csak tetszeni akar a lányoknak, hiszen már éppen ideje volt, hogy egy kicsit szétszakadjatok. Hogy lesz így barátod, ha Christopher mindig veled van? Nem gondolod, hogy a barátodnak nézik majd? – Meglepett azzal, amit most megosztott velem a nézeteiből és, alig tudtam lenyelni az étel falatot.

- Nem veszem, és amúgy meg nem érdekel, ki mit gondol, mert én tudom, hogy ő a legjobb barátom és kész – jelentettem ki csípős hangnemben, és lenyeltem az utolsó falatot a banánból. Kidobtam a héját, és vetettem még egy utolsó dühös pillantást anyára, és felviharzottam a szobámba. Két perccel később végig gondoltam, amit hallottam, és be kellett vallanom magamnak, hogy ez tényleg félreérthető lehet azoknak, akik nem ismernek.

Eldöntöttem, hogy amint lesz egy barátnőm, rögtön tudatom vele mi a helyzet, mondjuk egy utcán, ahol sokan hallhatják, és el van intézve. Persze ez a terv még olyan messzinek tűnt, tekintve hogy még senkit nem ismertem meg. Kicsit úgy éreztem mintha ez mégsem lenne olyan jó döntés, de reméltem, hogy Chris nem érzi majd úgy, hogy szégyellem őt vagy hasonló. Ez nem volt igaz, csak… Igazat adtam anyának abban, hogy így tényleg semmi esélyem egy pasival lenni vagy összejönni, ha úgy adódna a helyzet.

- Nem akarsz utánuk menni? – Anya úgy rám hozta a frászt, hogy rendesen felugrottam, és beütöttem a falba a kezem. Nem számítottam rá, hogy idejön.

- Uhhh! Ez fájt! – panaszkodtam, és ránéztem, hogy mégis hogy gondolta ezt.

- Valahol a közelben lehetnek, mert nem indultak el olyan rég. Talán még egy fél órája sincs. – Nem akartam mondani, hogy fél óra alatt már végigfuthatták a fél várost olyan gyorsak, de mindegy.

- Mégis hogy találjam meg őket szerinted itt Chorleywoodban? – Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy egyszer nem voltam még a környéken, és eltévedhetek. Apropó Chorleywood, mondtam már, hogy ez egy apró város Londonhoz közel?

- Olyan kicsi ez a város New Yorkhoz képest, szóval nem akadályoz meg semmi a hazajutásban. Ha odahaza sikerült, itt sem fog neked nehézséget okozni. – Legszívesebben lecsaptam volna ismét, de csak intettem egyet a kezemmel. Már kezdett annyira felhúzni, hogy inkább úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha megkeresem a többieket. Addig sem kell itthon lennem. Kinyitottam az ablakot hogy felmérjem, milyen hideg van, és örömmel nyugtáztam magamban, hogy bőven elég egy hosszabb nadrág és a felsőm fölé egy vékony pulcsi.

- Mégis mekkora ez a város? – szögeztem neki a kérdést, mire felnevetett.

- Alig pár ezren laknak itt, szívem. Mi a külvárosában lakunk, szóval, ha engem kérdezel, kifelé menet balra menj majd az úton, mert arra van a belváros. Nem hiszem, hogy a nagy semmi közepén futnának a fiúk. – Rám kacsintott, és elindult a szekrényem fele, hogy kivegyen valamit. Nem zavartatta magát, hogy esetleg megkérdezze zavar-e, hogy turkál a holmijaim között.

- Csak látni, hogy merre van a belváros.

- Tévedsz, mert a keskeny utat mindenhol fák veszik körbe, és nem látszik, hogy jó irányba mész-e. – De jó, hogy éppen az előbb mondta, hogy szinte gyerekjáték itt eligazodni.

- Fantasztikus! Itt az isten háta mögött fogok eltévedni azért, mert te azt mondtad, hogy jó ötlet megkeresni őket. – Nyugtalan voltam, és gyorsan kaptam magamra a hosszabb nadrágot és a pulóvert, felvettem a táskámat és a fényképezőmet az ágyamról, és már indultam is. Halkan hallottam még valami olyasmit, hogy vigyázzak magamra és kerüljem a bajt, de már a bejáratnál voltam. Az ajtót kinyitva a friss levegő megörvendeztette az orromat, engem pedig az, hogy egyre távolabb vagyok a háztól. A kapuhoz kiérve szerencsétlenkedtem pár percet a kulcsokkal, aztán amikor rájöttem végre melyik nyitja, sietősen távoztam.

Most először néztem szembe a keskeny, fákkal övezett utcácskával, és valamiért örömmel töltött el. Minden olyan nyugodt és békés volt, ahogy azt az ember el is várja az álmos kisvárosoktól. Halk léptekkel indultam el balra fordulva, és magamban mindent próbáltam megjegyezni, ami megragadta a figyelmemet. Hopp egy sárga postaláda, hopp egy leroskadt kerítés. Annyira ezekre az apróságokra koncentráltam, hogy alig akartak feltűnni a nagy villák a szomszédságunkban. Mindenhova egy apró feljáró vezetett, és mindegyik háznak saját hóbortos nevet adtak elnevezésül, amiről a kapukon lévő kis táblák árulkodtak. Olyan harminc percig csemegézhettem a gyorsjárású tempómban ezekben a kiírásokban, míg végül megjelent előttem a belváros.

Legalábbis erre következtettem a kis boltokból és a kisebb-nagyobb házakból. Nem kellett sok idő, hogy kiszúrjak egy szimpatikus boltot, és bemenjek. A kis kávézó belülről is kellemesen volt berendezve, nem volt se túlzsúfolt, se túl szétesett. Néhány hasonló korú lány sugdolózva méregetett, míg én rendeltem egy üdítőt. Már a helyemen voltam, és békésen iszogattam, amikor egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy tele lett a hely emberekkel. Feszélyezett, mert idegennek éreztem magam, és volt egy olyan megérzésem, hogy sokan nem tudták mire vélni az ottlétem.

Hirtelen egy szőke hajú lány került a semmiből elém, és majdnem átesett az asztalon, annyira sietett volna valahova vagy meglökték. Nem láttam.

- A fenébe! Majdnem kiborítottam – célozott az üdítőmre, amit ügyesen arrébb csúsztattam a jó reflexeim miatt. Úgy tűnt, nem csak úgy odalökte a szavakat, hanem úgy is gondolta.

- Semmi gond. – Csak ennyire futotta tőlem, mert valahogy nem voltam társalgós kedvemben anya miatt, meg hát, aki ismer, az már tudja, hogy nem nagyon tudok barátkozni, mert a legtöbben nem akartak velem. Az ilyen szituációkban mindig leégek pont emiatt. Talán ezért is összpontosítottam szőke loknijaira inkább, és nem rá.

- Baj lenne, ha leülnék ide? Ez az egyetlen üres sarok. – Ijedten néztem körbe, és szomorúan tisztáztam magamban, hogy ez így van. A székre mutattam, és magamra erőltettem egy mosolyt. Igazából zavart, hogy valaki nyitott volt felém, mert ez egy új érzés volt. A pusmogás egyre hangosabb lett a hátam mögött. Úgy tűnik én voltam a legkedveltebb beszédtéma.

- Csak tessék.

- Abigail Moers vagyok, törzsgyökeres chorleywoodi, és csak szólok, hogy ez a kedvenc helyem. De amúgy szólíts csak Abbynek. – A mosolya a new yorki gyerekek önfeledt játszadozására emlékeztetett. Végigmértem miközben leült, és úgy gondoltam, hogy elég csinos kisvárosi így női szemmel is.

- Bocsi, hogy elfoglaltam a helyed. Új vagyok még itt. – Az ablakon néztem ki, és közben kortyoltam egyet a kólámból. Majdnem elfelejtkeztem a bemutatkozásról, szóval félősen fordultam vissza felé. – New Yorkból jöttem, tegnap érkeztünk, és a nevem Natalie Bradford.

- New York a kedvenc városom, olyan, mint a filmekben mutatják? – Lelkes volt és kedves, így kezdtem én is megnyílni.

- Óh, hát a nagy reggeli és esti dugókat nem mutatják! – Mosolyodtam el magam, és úgy éreztem egyre szimpatikusabb ez a lány. Nagyjából egyidősnek tippeltem meg velem, ami még egy plusz pont volt a javára.

- Azt mindjárt gondoltam! Mit szólsz Chorleywoodhoz? – Békésen eszegetni kezdte a szendvicsét, amit imént hozott ki az egyik pincérnő. Én meg csak úgy éreztem, jó társalogni vele.

- Még nem sokat láttam belőle, úgyhogy addig inkább nem mondanék semmit – vallottam be őszintén, mert nem akartam egy nagy semminek titulálni a lakhelyét.

- Unalmas lehet egy nagyváros után, de egy idő múlva majd ráérzel a szépségére.

- Remélem. – Szomorúan vizsgáltam a kinti zuhét, ami rákezdett. Olyan érzésem volt, mintha egy villám csapott volna belém, amikor jött a felismerés, hogy nincs nálam esernyő.

- Valami baj van? – Erre a kérdésre legalább egy hétig folyamatosan nyomhatnám a keserves rizsámat, de…

- Csak én lehetek az az idióta, aki Angliában nem hoz magával esernyőt. – Felnevetett, de nekem valahogy nem tűnt viccesnek, amit mondtam. Azt reméltem, nem csak én jártam így, hanem Chrisszék is.

- Hát tényleg nem ártott volna hoznod, de ha gondolod, szívesen hazakísérlek. Elég nagy az esernyőm kettőnknek, elvégre nem vagyunk vízilovak. – Egy aprót sikerült nevetnem, majd hálásan néztem rá.

- Nem tudom, mit csinálnék nélküled. Valószínűleg a szünetem vége tüdőgyulladással menne el. – Olyan volt nekem, akár egy őrangyal, aki minden rossztól megvéd abban a pillanatban.

- Mondd csak, vannak már barátaid itt? Jártál itt azelőtt? – Kíváncsi volt, és a hátam mögött is azok lehettek a többiek, mert halkulni kezdett a susmogás. A kérdéseire nemet mutattam a fejemmel.

- Az egyetlen barátom Chris, akivel együtt költöztünk ide. A legjobb barátom, szóval miatta vagyok most a belvárosban. – Folytattam volna, de a szavamba vágott.

- Azt hittem úgy érted ő a barátod, nem egy barátod. – Zavarba hozott, mert bár anyának hála erre számítottam, mégis itt és most váratlanul ért.

- Ovis korunk óta jóban vagyunk, olyan nekem, mint egy testvér.

- Itt lakik a belvárosban? – Annyit kérdezett, és annyi mindent tudott meg rólam percek alatt, mint odahaza Amerikában kb. az egész iskolám egyszerre egy év alatt.

- Nem, a szomszédom. Csak lejöttek a nevelőapámmal futni. – Az innivalóm elfogyott, szóval csak az üres poharat szorongattam már.

- Értem. – Nem tudtam mit kérdezzek, de szerencsémre mesélni kezdett. – Hát akkor átérzem mit jelent neked Chris, mert nekem tényleg van egy bátyám, és gondolom hasonlóak az érzéseink. Bár régen mi pont, hogy sokat civakodtunk, de nem lényeg. – Kíváncsivá tett, vajon milyen bátyja lehet, és már el is képzeltem valami csúnya, de annál szerethetőbb fiút.

- Valami furcsán áll rajtam? – muszáj volt kiböknöm, mert olyan nézése volt, hogy nem tudtam hova tenni.

- Csak… Mindig is szerettem volna olyan lenni, mint te. Nagyvárosi, divatos és szép. Biztos kedvelnek a fiúk. – Ironikusnak hatott az egész, tekintve hogy csak a nagyvárosi jelző volt igaz rám. De azért jól esett, hogy legalább egy valaki szépnek tart.

- Hidd el, a helyemben jobban örülnél, hogy olyan vagy, amilyen.

- Ugyan már! Néztél már tükörbe? – Ami azt illeti néztem, pont ezért nem osztom a véleményét.

- És te? Inkább beszéljünk másról. Ti hol laktok? – Jobbnak láttam terelni a témát, és keresztbetettem a lábaimat.

- Én tisztában vagyok az értékeimmel, és neked sem ártana. A főutcán, ahol a nagy villák vannak.

- Tényleg? Mi is. Abban a nagy sárga házban, de nem tudom, hogy hívják, nem néztem a nevét. – Kicsit kínos volt, hogy nem tudtam a saját házunk nevét sem.

- Tudom, melyikről van szó, már időközben összeraktam a kirakóst. Johnt ismerem, bár már régóta nem hallottunk valami túl sokat róla. A szülei jóban vannak itt mindenkivel, szóval már lázban ég legalább a fél város, hogy megismerjen téged és az anyukádat. – Majdnem eltátottam a számat az információk hallatán. Sejtettem, hogy itt mindenki tud mindent a másikról, és gyorsan terjednek a hírek, de hogy ennyire…

- Igen? – Te jó ég! Véletlenül se lehetek egy helyen többé anyával, mert rögtön dicsekedni kezd velem.

- A hangodból ítélve ez nem tetszhet neked. – Ügyes megállapítás.

- Hát, nem vagyok valami túl népszerű ember, és szokatlan érzés. – Lehet, hogy abban a hitben kellett volna hagynom, hogy mekkora menő egy csajszi jött Chorleywoodba. Most már mindegy.

- Akkor szokj hozzá, Nat. – Furcsa volt, hogy a becenevemen szólított, mégis kellemes. Az órámra pillantottam, és úgy döntöttem jobb elindulni. Még jó lett volna maradni, de nem tudhattam van-e valami programja mára, és nem akartam megkockáztatni, hogy megharagszik rám.

- Indulhatunk? Nem maradhatok túl sokáig el otthonról, mert még a végén azt hiszik elszöktem – viccelődtem, és igyekeztem nem foglalkozni a többi emberrel, és Abbyre koncentrálni. Rájöttem, hogy ő az egyetlen ember, akire most érdemes. Magamban el is határoztam, hogy később is jó lenne találkozni vele.

- Emiatt ne aggódj, Johnt ismerve biztos kimentene a csávából akkor is, ha ez így lenne.

Felálltam és a táskámban csörögni kezdett a mobilom, szóval kénytelen voltam felvenni ott a kávézó közepén, és még jobban felhívni magamra a figyelmet. A kijelző Chris nevét mutatta és a hangja aggódó volt.

- Kérlek, mondd, hogy nem csináltál semmi hülyeséget! – Felemeltem a szemeimet, ezzel akartam jelezni, hogy téved. Aztán leesett a tantusz, hogy ezt ő nem láthatja.

- Nem, éppen ellenkezőleg. Barátkozom. – A vonal végén egy furcsa nevetés hallatszott, mert már ismert jól, hogy tudja ez mennyire lehetséges. Ha nem én magam lennék ebben a helyzetben, nem is állítanám, hogy igaz.

- Hol a fenében vagy? Eszedben sem volt megkeresni minket, ugye? – Bármennyire is szerettem őt, most nagyon felidegesített.

- A belvárosban vagyok Abbyvel, az új barátnőmmel. – Rápillantottam az említettre, aki mosolyogva nyugtázta, hogy barátnőmnek nevezem. – Nemsokára otthon vagyok. – Kinyomtam a telefont, és a röhögcsélő csajokra néztem dühösen, mert már teljesen biztos voltam benne, hogy engem cikiznek. Abby is észrevette és kézen fogva tolt finoman az ajtó felé, mert nem tudhatta, hogy nem vagyok balhézó típus. Kifelé menet az esernyőt gyorsan kinyitotta, és kiállt a bejárat mellé. Míg én az ajtót fogtam, valaki sietve lépett oda hozzá.

- Hát itt vagy! Mikor jössz már haza? – A hang olyan kellemes volt, mintha simogatott volna, és a hozzá párosuló látvány is felvidított. Megtaláltam a Föld leghelyesebb nekem való pasiját! Meg sem bírtam mukkanni, csak néztem, ahogy Abbyvel beszélget. Közben végigtanulmányoztam az arca összes szegletét, és már éppen a testénél jártam, amikor megzavartak.

- Áh, már rég hazaértem volna csak megismertem Natalie-t, és kiderült, hogy a segítségemre van szüksége. – Óriási. Most égtem be Mr. Tökéletes előtt.

- Ki az a Natalie? – Annyira Abbyre volt ráhangolódva, hogy engem észre se vett. Barátnőm a fejével biccentett neki, hogy talán balra kéne fordulnia, hogy lásson. Csak zavartan mosolyogtam, amikor rám tekintett. Féltékeny voltam Abbyre, amiért vele foglalkozik. – Ez de gáz tőlem. Bocsi! – A lábaim remegni kezdtek, és kinyögtem valami „semmi baj” féle mondatot, aztán nagy nehezen kiléptem Abby mellé, hogy bemehessen Mr. Tökély a kávézóba. Amikor már úgy tűnt tiszta a terep, magamból kikelve faggattam az idegenről. Hirtelen sokkal barátságosabbá vált ez a hely.

- Ki volt ez a srác? – burkoltan próbáltam rávezetni a témára, de nem sikerült.

- Alex, a bátyám. – Nagy kő esett le a szívemről, és a szám a fülemig ért.

- Azta, ha ilyen bátyám lenne én… - Figyelmeztettem magam, hogy nem jó elárulni a rajongásomat neki. Legalábbis egyelőre.

- Hidd el, tud rosszabb is lenni, és gyakran kupán vágnám a hülyeségeiért. – Nehéz volt elhinni róla, bár igyekeztem nem elfogult lenni.

- Ezt miért mondod?

- Mert ő egy igazi rosszfiú, bár a lelke mélyén csupa érzés. – Lassan lépkedtünk hazafelé és azt kívántam bárcsak többet tudhatnék meg Alexről. Kellemes bizsergés töltötte el a testem, már csak a gondolatára is.

- Minden srác egy érző lélek, csak egy-kettő elég jól titkolja. Meg hát, mindenki csinál hülyeségeket. – A számból én magam elég furcsának ítéltem meg az első mondatot, de úgy tűnt Abby nem.

- Tudom, de nehéz észbentartani amikor már a negyedik palacsinta lóg a falon a jóvoltából, vagy ha a szomszédok kertjében portyázik. – Olyan nyílt volt velem, hogy nem tudtam eldönteni ez most a személyem miatt van-e, vagy szimplán ilyen a természete.

- Senki sem tökéletes. – Bár nem így gondoltam, mert nekem Alex pontosan az ellenkezőjét jutatta az eszembe. Már elhaladtunk a sárga postaláda mellett, és kezdtem amiatt csüggedni, hogy nem tudtam meg a legfontosabbat: vajon van-e barátnője.

- Persze, de mindegy. Így szeretem, ahogy van. – A mosolya őszinte volt.

- Ha gondolod, holnap vagy még ma később átjöhetnél hozzánk. – Kicsit hülyén éreztem magam, hogy főleg a bátyja miatt tartom ennyire szimpatikusnak, de az vigasztalt, hogy ha eddig képes voltam beszélgetni vele, akkor elég jóban leszünk majd idővel.

- Holnap úgy sincs semmi dolgom, szóval majd valamikor átnézek. – Felém fordult, és egyszerre mosolyogtunk rá a másikra. Hirtelen léptünk bele egy nagy tócsába, és lettünk csurom vizesek. A saját ügyetlenségünkön nevettünk hazáig, és már szinte fájt elengednem hazafelé őt, úgy megkedveltem. Amikor beértem a házba, Chris és anya már aggódva toporzékoltak a nappaliban.

- Na, végre! – kiáltottak fel mindketten egy kis időrendi csúszással, és anya frászt kapott a sáros ruháimtól.

- Natalie, hol a túróban jártál? Hogy nézel ki? – Az arcára tette a két kezét, és az ajkai egy kellemes o alakú kört formáztak a meglepettségtől. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkozik hol az ő lánya, mert ez, akit lát nem az övé.

- Csak egy pocsolyába léptem bele sikeresen úgy ötven méterre a kaputól, úgyhogy nyugodj meg. Nem látott senki Abigailen kívül. – Leesett az álla attól, hogy valaki velem volt.

- Remélem is! Most pedig mielőtt belekezdenél a beszámolódba, vedd le a ruháidat, és nyomás felöltözni! – Csak nem gondolja, hogy itt mindenki előtt levetkőzöm?

- Jó, bemegyek a szobámba, és a szennyesbe rakom őket, amint arrébb lépsz, mert útban vagy. – Nem tudott kihozni a sodromból, és Chris egyre furcsábban nézett rám.

- Kislányom, nem tudom ki az az Abigail, de szeretném megismerni. – Pont ettől tartottam.

- Nyugalom, holnap lesz lehetőséged rá, mert meghívtam hozzánk. – Elindultam a szobámba, és halkan hallottam, hogy Chrisnek magyaráz valamit, aztán becsuktam az ajtót. Pont végeztem az átöltözéssel, amikor Chris belépett.

- Na, jó, áruld el mi történt!