Csapó 04. - Love Bomb

Sziasztok! Kicsit megkésve, de hoztam az új részt. Egyelőre még bétázatlan, mivel sokan kértétek, és nem akartalak titeket még jobban megváratni. :) Előfordulhat benne némi helyesírási hiba, de ismét igyekeztem úgy írni, hogy a cselekményszál ezt kárpótolja. Mivel suliban most szünet van, ezért most majd megírom előre a részeket, hogy ne kelljen ezentúl várnotok, és előfordulhat majd egy duplarész is.

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! Remélem tetszeni fog a rész! ;)

4. fejezet – Bonyodalmak

A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, és idegességemben majdnem elestem a középen lévő kis padban. Minél jobban próbáltam megnyugodni, annál izgatottabb voltam. Egyszerűen a tudat, hogy ott volt mögöttem, olyan örömmel töltött el, hogy nem bírtam megmaradni. Sosem voltam az a szerelmes típus, pasizni se pasiztam sokat, csak a régi ovis emlékek maradtak. De abban a pillanatban, amikor elém tárult a város és folyó esti képe, ráadásul éreztem, ahogy a karja az enyémhez súrlódik, úgy éreztem mindig is az voltam.
- Imádom ezt a várost, mióta csak az eszemet tudom – mondta ki hirtelen, néhány percnyi szótlan egymás mellett ácsorgás után. Rápillantottam, az arca komoly és érzelem dús volt, szívesen tanulmányoztam volna még, de felém fordult. Tovatűnt a komolyság a vonásairól, ugyanis visszatért a szokásos jókedve. Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt tőle, ahogy csillogtak a kék szemei, az enyéimtől nem is olyan messze.
- Ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Olyan szép! – Visszafordultam a kilátás felé, nehogy elszédüljek a sok jótól, ami a szemem előtt van. A szám sarkában megjelent egy mosoly, fel is néztem a másik kapszulára. Tisztán láttam, ahogy a többiek kikészítik a felügyelő tanárt a sok ugrálásukkal és folytonos szaladgálásukkal, a kisebb hely pedig még nagyobb katasztrófának mutatta a helyzetet, mint valójában volt.
- Kell egy kis idő, míg ráérzel az ízére, de utána örökre rabul ejt. – Én inkább abban voltam már teljesen biztos, hogy ő fog rabul ejteni örökre. A szájából minden szó kellemesen hangzott, és hirtelen azt sem tudtam, hogyan viselkedjek, vagy mit mondjak. Nem akartam elszúrni a dolgokat.
- Lehet. Sosem gondoltam volna, hogy pont Chorleywood lesz nekem a tökéletes hely, pedig kezdem egyre inkább ezt érezni – mondtam ki őszintén, amit ezelőtt még senkinek. Rám mosolygott, és ez egy kis bátorságot adott nekem.
- Sosem tudhatod mi lesz holnap. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly srác valójában. Mindig olyan vidám, pörgős volt, és rengeteget hülyéskedett amikor láttam. Tetszett, hogy nem csak egy buta libának tart, és elbeszélget velem.
- Mit gondolsz, Abby kedvel engem? – Pontosan tudtam, hogy Abbyvel mi a helyzet, de kíváncsi voltam, ő mit gondol. Persze legszívesebben a mi kettőnk kapcsolatáról, vagy lehetséges kapcsolatunkról kérdeztem volna, de azért ennyire bátor nem voltam.
- Ha nem ismerném, akkor nem tűnne fel az ilyesmi, de ismerem… Látszik rajta mennyire örül, hogy ott vagy neki, és mindent megbeszélhet veled, sokszor mesélt már rólad nekem is. – Örültem, hogy ezt nem olyan hangsúllyal mondta, mint aki épp felrobban már a sok hozzám kapcsolódó mondat után. Nem úgy tűnt, mint akit idegesítenék, vagy Abby idegesítene a folytonos rólam való áradozásával.
- Chris is sokat hallott már róla, úgyhogy ő is mesélhetne jó pár ilyen alkalomról.
- Mesélte, hogy mostanában nem találkoztok olyan gyakran. Haragszol rá? – Meglepett a kérdése, de tudhattam volna, hogy előbb-utóbb úgyis kitérünk erre a témára.
- Nem. Csak Abbyvel most nagyon jóban vagyok, és valahogy így alakult. Tudom, hogy Chris mindig ott volt nekem és lesz is, reméltem, hogy nem veszi bántásnak. – A korlátot kezdtem el piszkálni, és igyekeztem leplezni, hogy ez számomra kényes téma.
- Zavar, hogy erről kérdezlek? Olyan idegesnek tűnsz. – Majdnem el is felejtettem, hogy számomra ez kínos, és kezdtem lenyugodni, de…
- Nem tudom, szerintem csak az zavar, hogy nem ismerlek még annyira. Nem vagyok olyan könnyen nyíló típus. – Éreztem, hogy a fejem hót vörös lesz, mert az arcom csak úgy sütött az oda tóduló vértől.
- Akkor halasszuk is el a témát, majd máskor megbeszéljük, amikor már készen állsz rá. Mit szólsz? – Nem mondhattam nemet, de igent sem akartam, hiszen egyik szemem sírt, másik nevetett. Nem akartam vele erről beszélni, viszont a következő beszélgetés alkalma jól hangzott. Csak egy erőtlen bólintással jeleztem, hogy benne vagyok.
- Rengeteg embert ismersz, szóval… lenne egy kérdésem.
- Nyugodtan, válaszolok bármire.
- Tényleg mindenki meg akar engem ismerni?
- Nem ismered még a kisvárosi életet, nem igaz? Egy New yorki lánynak fogalma sincs róla milyen itt. – Aprót nevetett, de nem volt benne semmi gúny.
- Egy chorleywoodi srácnak sincs fogalma arról, hogy New Yorkban milyen az élet!
- Az nem ugyanaz! – Villantott meg egy mosolyt, és éreztem, ahogy az én szám is felfelé görbül. Csikizni próbált, így egy pillanat alatt felvidított, amikor abbahagyta nagyon közel álltunk egymáshoz, és igyekeztem nem összeesni a remegő lábaimmal.
- Miért ne lenne? – kérdeztem még mindig jókedvűen, és azt vártam, hogy elhúzódjon. Az üveg mögöttem biztosan tartotta a fejem, ahogy a korlát a derekamat is, ez az egy segített abban, hogy állva maradjak. Még sosem éreztem ilyet.
- A kettő ég és föld.
- Ahogy te és én?
- Nem, mi sokban hasonlítunk. – Ha meg kellett volna választanom a nap mondatát, ezt jelöltem volna meg. Fogalmam sem volt honnan veszi ezt.
- Még csak abban sem tudunk megegyezni, hogy kinek van ebben igaza. Te mindenkivel jóban vagy, éled az életed, folyton mosolyogsz, bearanyozod a csajok napját én meg…
- Mindenki rólad beszél már legalább két hónapja, mindenki rád várt, és még mindig alig várja, hogy meg is ismerhessen. A környék összes lánya veled akar barátkozni, a srácok meg randizni. Komolyan azt hiszed, hogy én népszerűbb vagyok nálad? – Felhúzta a szemöldökét, és egy aprót hátralépett. Imádtam a közelségét, de kezdtem már zavarban lenni.
- Ezek erős túlzások. Túl jónak hiszel. – Zavartan mosolyogtam, majd egy nénikét néztem, ahogy a város fényeiben gyönyörködik.
- Jó oké, nem az összes, de a túlnyomó része.
- Csak azért, mert még új vagyok.
- Majd meglátjuk!
- Olyan optimista vagy! – Nevettem el magam, de azért jól esett, amit hallottam. Tudtam, hogy azért ez nem teljesen igaz. Mivel új lakó voltam, persze, hogy egy ilyen kis városban mindenki meg akart ismerni, de tudtam azt is, hogy idővel ez lecsillapszik. A táskám koppant egyet a mögöttem lévő üvegen, ennek hatására még távolabb lépett tőlem.
- Inkább készítsünk néhány fényképet! Ez az első londoni utad! – Alig mondta ki, már tartotta is a gépért a kezét, én pedig mi mást tehettem volna, mint, hogy beleegyezzek. Na, nem mintha ez olyan nagy áldozat lett volna tőlem, vagy egyáltalán áldozat. Hülyéskedtünk pár sort, viccesen pózoltunk a fényképezőgépnek. Utána már egy kicsit komolyabb képek is születtek, mert gondoltuk kell pár normális kép is. A kedvenc részem az volt, amikor átölelt és úgy fényképezett le az a nénike minket, akit nemrég figyeltem. Volt olyan kedves, és nem állt ellen Mr. Tökéletes kérésének, miután udvariasan megszólította, és még beszélgetett is vele. Meg is jegyezte a nagyika, hogy ilyen fiút nem találok mindenhol, ne eresszem el. Én nem is akartam, de hiába is volt ez a nap, ha Alex nem mutatott ki semmi olyat, amiről biztosra vehetném, hogy kedvel. Hiszen ő mindig olyan nyitott, könnyen barátkozik. Honnan tudhattam volna biztosra, hogy mit érez? Még akkor is ezen járt az agyam, amikor újra beszélgetni kezdtünk. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy szinte csak pillanatoknak tűnt az egész. Amikor segített a kiszállásnál is, láttam, hogy Abby majd megőrül már attól, hogy végre elmondjam mi történt, Chrisen pedig valami fura érzelem tükröződött. Sosem szerette, ha más pasikkal voltam egyedül, függetlenül attól, hogy ő mit gondolt róluk. Mindig úgy vigyázott rám, akár egy kis húgra.

Hazafelé le sem lehetett rólam vakarni a vigyort, de igyekeztem nem feltűnően csinálni, bár ez nem nagyon ment. Később miután Abbyvel megbeszéltünk mindent, mivel sikerült egy kicsit lemaradni a többiektől, hogy ne hallják, ő is alig bírt megmaradni. Hozzátette, hogy ő örülne, ha én lennék a bátyja barátnője, és drukkol nekem. Arról faggattam, vajon mit gondol az esélyeimről, és még mindig olyan bizakodó volt a sikeremben. Amikor hazaértem anya kérdezett pár dologról, mégis hogy éreztem magam, milyen volt a város, és még sorolhatnám. A jókedvemet látva nem is kínzott ilyesmivel túl sok ideig, úgyhogy miután ettem egy kis gyümölcsöt meg szendvicset, mentem is aludni. Elalvás előtt még rengetegszer lejátszottam magamban a ma történteket, és biztos voltam abban, hogy mosolyogva fogok aludni egész éjszaka.

Reggel anya keltett azzal a jó hírrel, hogy John szülei végre hazaérnek, és néhány óra múlva már meg is ismerhetem őket. Tekintve, hogy John olyan, amilyen, szinte egyáltalán nem aggódtam a szülei miatt. Rendet raktam a szobámban és a gardróbomban is, közben zenét hallgattam. Amikor a fényképezőgéphez értem eszembe jutott, hogy még csak meg sem néztem a tegnapi képeket. Ahogy a laptopomra felmásoltam a képeket, rögtön be is nyomtam egy diavetítésre, hogy az összeset végignézhessem. Elterültem az ágyon, és hol felnevetve a vicces arcokon, hol mosolyogva az egész jól sikerült képeken, elszórakoztattam magam. Néhány képen Chris furcsán pillantott Abbyre, és kezdett olyan érzésem lenni, hogy megkedvelte. Ám nem hagytak ezen gondolkodni, ugyanis anya megzavart. Mivel nyitva volt az ajtóm, kopognia sem kellett, csak bedugta gyorsan a fejét, és miután nyugtázta, hogy a szobám nem egy disznóól, leküldött a nappaliba. Kicsit azért tartottam attól, hogy az új nagyszüleim milyenek lesznek. Gondoltam persze, hogy ha John ilyen kedves, törődő, nyitott és mosolygó ember, akkor ők sem lehetnek mások. Mégis megkönnyebbülés volt számomra, amikor végre már előttem voltak. Anyával már beszélgettek mielőtt odaértem, úgyhogy a teljes figyelem rám szegeződött, amikor odaértem.
- Óh, John! Micsoda lányod van neked! – Zavartan elmosolyodtam, és hagytam, hogy sodorjanak az események. Mrs. Hawkins megölelt, és adott két puszit az arcomra. John apja pedig kedvesen magához húzott, és úgy adott a fejem búbjára egy puszit. Egyáltalán nem olyanok voltak, mint az anyai nagyszüleim. Sőt az apai nagyszüleimre se hasonlítottak. Kicsit furcsa volt a helyzet, de húsz perc múlva már ezen semmi sem érződött.
- Mondd csak, Natalie! Megismerkedtél már az itteni fiúkkal? – szegezte nekem a kérdést Emily nagyi, mire én éppen hogy nem blokkoltam le. Még szerencse, hogy a többiek egymással voltak elfoglalva, és nem ide figyeltek.
- Nem, még csak pár embert ismerek innen.
- Mikor is lesz a születésnapod, drágám? – Teljesen el is feledkeztem arról, hogy végre 18 tizennyolc leszek.
- Egy hét múlva. Miért? – Érthető volt, hogy John beszámolt neki erről, csak azt reméltem, hogy most nem kérdez rá, mit szeretnék ajándékba. Igazából semmi olyan dolog nem volt, amit hiányoltam, anyáéktól mindig megkaptam mindent. Az egyetlen, amire nagyon vágytam, azt pedig nem intézhette volna el még Emily nagyi sem. Pedig már tudom mennyi mindent véghezvitt, mennyi embernek segített.
- Van itt a belvárosban egy új szórakozóhely. Ha szeretnéd, kibéreljük egy éjszakára, és meghívunk pár embert. Legalább egy este alatt megismersz itt mindenkit, ők meg téged, és utána úgyis kialakul, kivel szimpatizálsz. Ismerek én itt mindenkit, egy ember se fogja visszautasítani a meghívást, majd meglátod! – Mosolygott rám, és megrázta a kezeit egy kicsit örömében. Udvariatlan lett volna, ha visszautasítom az ajánlatot. Na, meg abban tényleg igaza volt, hogy így legalább az ismerkedős részt nagyban átugorjuk.
- Köszönöm szépen!
- Igazán nincs mit. Tudod John sosem engedte, hogy szervezzek neki ilyeneket, de úgy látom, mi jól ki fogunk jönni egymással. Igaz, szívem? – Bólintottam egyet, és köszönetképp adtam neki még egy ölelést. Olyan volt, mintha ő mindig is a nagymamám lett volna.
- Mikor kezdődik a suli? Anya azt mondta mindent te intéztél el. – Eddig szinte egy percig sem gondolkodtam el azon, vajon milyen lesz a suliban, milyen emberek vesznek majd körül, fog-e tetszeni vagy ilyesmi. Most már kezdett érdekelni, mivel lassan vége volt az augusztusnak.
- Jövő héten, drágám. Már a könyveidet megvettük mielőtt elutaztunk, a szobádban vannak. Láttad őket? – Az arcán látszott egy apró mosoly, ami azt gyanítatta velem, hogy most biztos a kiakadásomat várja a vastagságuk vagy a hosszúságuk miatt.
- Milyen iskola ez? Annyi könyvet adtak, hogy ha kettőt is berakok a táskámba, leszakad rögtön! – Nevettem el magam, de azért kicsit feszült voltam emiatt. Tényleg nagyon nehezek voltak, amikor arrébb pakoltam őket délelőtt.
- Nagyon erős színvonalú iskola, úgyhogy érezd megtisztelve magad, hogy felvettek! – mondta anya, mire én sóhajtottam egyet. Gondoltam, hogy nem elégszik meg egy sima sulival. Azért reménykedni még reménykedtem, hogy nem választ túl erőset. Ezek szerint reménytelenül.
- Ne aggódj Natalie, ha valami nem tetszik, majd én kezeskedem arról, hogy átmehess máshová! – szólt közbe John, én pedig legszívesebben körbepusziltam volna. Szerettem, hogy mindig sokkal derűlátóbb és segítőkészebb volt, mint anya.

Később átmentem Chrisékhez, és nem győztem bocsánatot kérni az anyukájától, hogy eddig még nem jöttem át. Ő is olyan volt nekem már, mint egy családtag. Vele beszélgettem addig, míg Chris nem ért haza. Most először jártam úgy, hogy nem találtam otthon. Kicsit rosszul is éreztem magam amiatt, hogy alig látom. Nem tudom meddig beszélgettem ott Mrs. Hicksszel, de amikor végre megérkezett Chris, felálltam rögtön a kanapéról. A nyakába ugrottam, és még az sem zavart, hogy már egy kicsit elázott hazafelé jövet.
- Nat! Hát te? – Meglepődött, de úgy tűnt örült nekem.
- Gondoltam átnézek, mert már kezdtél hiányozni – mondtam mosolyogva, és megvártam, míg elenged, majd letesz a padlóra. Utána nyújtottam át azt a cédét, amire kiírtam a tegnapi képeinket. Azért készült jó pár közös fényképünk, és meglepően sok volt olyan, amin ketten voltunk.
- Ez meg micsoda?
- A képek, tegnapról. Remélem tetszeni fognak, mert nekem kedvencek lettek. Úgy sajnálom, hogy nem szóltam, hogy… - Nem tudtam befejezni, mert tényleg szégyelltem, hogy nem mondtam meg neki az igazat.
- Én se szóltam, nem igaz? Vegyük úgy, hogy meg sem történt! Felmegyünk a szobámba? Tudod, vannak, akik nagyon szeretnek mindenről tudni! - mondta a vége felé egyre hangosabban, figyelmeztetve az anyukáját, hogy ne hallgatózzon. Én már egészen megszoktam, hogy mindig tudja, miről beszélek a fiával. Először persze idegesített, de aztán rájöttem, hogy addig, amíg úgy sem adja tovább senkinek, addig nem árt vele. Chris elindult felfelé a lépcsőn, én pedig követtem. Lépcsőzés közben még azért körülnéztem, hogy felmérjem a házat alaposan, hiszen mégis csak akkor láttam először. Amikor beléptem legjobb barátom szobájába, egyből az ágya felé vettem az irányt, és leültem. Már megszokás volt, hogy mindig oda ülök. Chris is a szokásos helyére ült, velem szembe a földre, törökülésben figyelt, míg körülnéztem itt is.
- Azta! Nagyon jó lett a szobád! – dicsértem meg, ugyanis tudtam, hogy mindig ő rendezgeti a cuccait.
- Örülök, hogy tetszik. Azt hittem az előzőt nem tudom túlszárnyalni… - Mosolygott szendén, majd abbahagyta.
- Nem is nézed meg a képeket? – kérdeztem meg hirtelen, és keresztbetettem a lábaimat.
- Majd később, még nem raktam össze a gépem.
- Oké. Jól érezted magad tegnap amúgy? – Tényleg érdekelt mit gondol.
- Persze. Minden nagyon jó volt, leszámítva azt, hogy nem egy kapszulába kerültünk a London Eye-on. – Az igazság az volt, hogy én egyáltalán nem sajnáltam, hogy így sikerült felszállnom, mert egy gyönyörű fél órában volt részem. Még úgy is, hogy éppenséggel nem történt semmi, és nem is bizonyosodott be, hogy Alex kedvel.
- Jól szórakoztatok Abbyvel? – kérdeztem a szemöldökömet fel-felhúzogatva, és egy pimasz vigyor terült el az arcomon.
- Tényleg kedves lány, ahogy mondtad. Örülök, hogy találtál végre egy barátnőt.
- Ezt most úgy mondtad, mint aki sajnál engem, hogy eddig nem volt. – Leolvadt a mosoly az arcomról.
- Nem, nem úgy mondom. Natalie, én csak… szóval kellett már neked egy barátnő. – Újra felhúztam az egyik szemöldökömet, ezzel most azt jelezve, hogy nem értem és nem is értékelem, amit mondott.
- Minden úgy jó, ahogy van. Ezelőtt itt voltál nekem te, és nem volt szükségem másra. – Hátradőltem, és a plafont kezdtem el bámulni. Nem akartam a szemébe nézni, mert már túl jól ismert.
- Te is tudod, hogy téged mindig is bántott, hogy más voltál, mint a többiek.
- Ez nem teljesen így van! Miért kerestem volna barátnőt, ha találtam egy legjobb barátot? – Felültem, és őt kezdtem el figyelni. Kíváncsi voltam, milyen arccal mondja mindezt.
- Natalie, te lány vagy!
- Erre még csak most jöttél rá? – kérdeztem gúnyosan nevetve, és már tényleg nem értettem, mire akar kilyukadni.
- Nem vagyok hülye, csupán látom, hogy neked másak az igényeid!
- Miféle igények? Ne csináld már! – Teljesen beparáztam, hogy mi lesz most.
- Te vásárolni, szépítkezni szeretsz – én nem! Te legszívesebben már rég pasiznál, én meg csak visszatartalak! – mondta komolyan, én pedig nem tudtam, mit mondjak.
- Még jó, hogy különbözünk! Az lenne a furcsa, ha szeretnéd ezeket, hiszen pasi vagy! – vágtam vissza, ő pedig csak pislogni tudott. – Miért tartanál vissza?
- Akik nem ismernek, félreismerhetik a kapcsolatunkat. Nem vagy dühös emiatt? – Olyan nézéssel nézett rám, hogy megsajnáltam. Visszavettem a hangerőből.
- Chris! Azért kedvellek, aki vagy, azért mert olyan vagy nekem akár egy testvér, és ha valaki ezt félreismeri, ő baja, engem hidegen hagy.
- Mióta vagy ilyen talpraesett? – kérdezte félénken, mire elnevettem magam.
- Ideje saját lábra állnom, és levenni a terheket a vállaidról. Többé nem kell folyton engem védened! – mondtam őszintén.
- Ó, szóval most tökös csajszi leszel? – viccelődött, és jó volt látni, hogy lecsillapodott.
- Tökös nem, de önálló annál inkább! – mondtam magabiztosan, és magamban el is határoztam, hogy ez így lesz mostantól. Belefáradtam abba, hogy mindig én legyek a szürke kisegér, és mindig mindenki vigyázzon rám. Ideje a kezembe venni a dolgokat!
- Erre kíváncsi leszek!
- Gúnyolódj csak, de majd meglátod, hogy ahogy szereztem egy legjobb barátnőt is, ez is sikerülni fog! – mondtam mosolyogva, hiszen koránt sem olyan gúnnyal mondta, hogy azzal megbántott volna. Sőt, nem is gúny volt az, csak meglepettség és hitetlenség egyben.
- Úgy legyen!

Miután végigbeszéltünk egy egész délutánt, és vigasztalásképp őt hívtam meg elsőnek a bulimra, valamint engedélyeztem neki, hogy bárkit meghívjon, hazajöttem. A képeket bámultam ismét, az ágyamon fekve. Amikor az Alexszel közös képeimet láttam, mindig megálltam pár percre, és azt bámultam. Kezdtem olyan hülyén érezni magamat már megint, mint valami őrült rajongó. Egyszerűen bárhogy is kérdeztem meg magamtól, mégis mit akarok ettől az embertől, és miért, csak az elsőre tudtam biztosan válaszolni. A második megmagyarázhatatlan volt, hiszen már attól a pillanattól fogva, hogy először láttam, levett a lábamról. Amikor azokba a gyönyörű csillogó szemeibe nézek, mindig jobb kedvem lesz. Amikor látom, a szívem hevesen dobog, és szinte a torkomban érzem. Amikor velem beszél, alig találom a szavakat, és alig maradok állva. Az egész testem beleremeg, ha mellettem áll, és csak nehezen állom meg, hogy ne csak őt nézzem. Amikor pedig nincs mellettem, alig várom, hogy újra lássam. Lehet szeretni egy pasit úgy, hogy tulajdonképpen alig ismered? Lehet szeretni úgy, hogy nem csak a külseje fogott meg? Lehet ez szerelem? Ha lehet, vajon sikerül megszerettetnem magam vele? Ha sikerül, mikor? Ha nem, miért? Annyi kérdésem, annyi gondolatom van, hogy lehetetlen mindet felsorolni napok alatt is. Mekkora szerencse, hogy Abby felhívott, és nem hagyott tovább gondolkozni!
- Szia!
- Abby! – mondtam szinte ujjongva. Nem tudhatta mennyire örültem annak, hogy most, ha csak egy rövid ideig is, de eltereli a gondolataimat.
- Hogy van az, hogy a legjobb barátnőm bulijáról, a bátyám is hamarabb tud mindent? – kérdezte játszott sértődöttséggel, mire leesett az állam. Mi az, hogy Alex tud róla?
- Ki mesélt neki?
- Emily nagyid felhívta, hogy nagyon szívesen látja őt, és az egész családot a bulin. Utána mondta el nekem, de hozzátette, hogy Chris már beszámolt neki erről hamarabb.
- Chris mikor találkozott vele? Alig pár órája jöttem el tőle! - Máris találkoztak volna? Ilyen jóban vannak? Ennyit a gondolatelterelésről basszus…
- Fogalmam sincs, de nem számít! Szóval akkor hivatalos vagyok a bulidra? – kérdezte boldogan, és hallottam, ahogy a lépcsők recsegnek a lábai alatt.
- Természetesen, sőt hivatalos vagy hozzám holnap, hogy segíts valami ruhát kiválasztani!