2010. december 25., szombat

Csapó 05. - Love Bomb

Sziasztok! Íme az új fejezet, és ezzel is szeretnék nektek békés, boldog karácsonyt kívánni! Remélem tetszeni fog! :) Két új szereplő is megjelenik, őket megnézhetitek a képeknél. (Oldalt van egy olyan rész, ahol a kisképek alatt az "ide" feliratra kattinthattok, és máris bejönnek a képek a szereplőkről.) Egyelőre még nem indultak be igazán az események, de mivel Zara képbe jött, ezért lehet félni! Ami késik, nem múlik! :D A bulin különleges sütik vannak, amiket be is raktam ide oldalra nektek, hogy lássátok. :)


5. fejezet - A buli

Miután felforgattam az egész gardróbomat egy normális ruháért, és egyet sem találtam a bulira, ami nekem megfelelt volna, eldöntöttem, hogy muszáj leszek felmenni Londonba venni egyet. Persze Abby győzködött, hogy teljesen felesleges, mivel mindegyik sokkal jobb, mint amit itt vehetek, és egytől-egyig remekül áll rajtam. Csak leintettem, és megjegyeztem, hogy hallgasson, mert aki olyan szép, mint ő, annak könnyű dolga van.
- Komolyan mondom, le kell vetkőznöd ezt az amerikai szokásodat! Ott nálatok mindenki kisebbségi komplexusban szenved, csak tudnám miért, ha tökéletesebbnél tökéletesebbek egyesek – mondta komolyan, és a fejét csóválta. Tényleg nem értettem mit kell ezen fennakadni. Sajnos én olyan világba születtem bele, ahol teljesen elfogadott az önbizalomhiány és a tökéletességre való törekvés. Bár egyesek már tényleg túlzásba viszik, én például soha nem plasztikáztatnám magam már ennyi idősen… Tény, hogy Amerikában túl sok a mű ember, de én még nem vagyok az, és nem is leszek.
- Gondolom idővel majd sikerül. Neked az a természetes, hogy tele vagy önbizalommal és magabiztossággal, nekem nem. Ennyi az egész. – Újabb ruhát dobtam vissza a helyére, és a fejemet fogtam a nagy kupi kialakulása miatt.
- Nem a külső a lényeg, hanem a belső! – ellenkezett továbbra is, én pedig hátrafordultam, hogy válaszoljak neki.
- A külső ami megfog, a belső ami megtart. Nem tagadhatod! – mondtam őszintén, mire megrázta a fejét.
- Attól függ…
- Mitől? – kérdeztem, de anya megzavart minket, úgyhogy gyorsan behajtottam a mögöttem lévő gardróbajtót. Nem akartam, hogy meglássa mit műveltem odabenn, amikor még csak egy napja sincs, hogy rendet raktam. Kijelentette, hogy mostantól már nem lesz az a nagy járkálásom, mert jön a suli, és nekem száz százalékos erőbedobással erre kell koncentrálni. Úgy éreztem magam, mint egy kislány. Meg is jegyeztem neki, hogy jó lenne, ha már nem kezelne úgy, mint egy kisgyereket. Erre csak egy legyintést kaptam válaszul, egy mosollyal megtoldva. Mikor anya elment, visszafordultam Abbyhez.
- Tényleg úgy gondolod, hogy van esélyem Alexnél? – folytattam egy teljesen más témával, majd nagyot sóhajtottam, és ledobtam magam az ágyra. A plafont bámultam egészen addig, míg Abby nem hajolt felém. A hosszú szőke tincsei csiklandozták az arcomat, mosolya pedig egyből jobb kedvre derített.
- Ha még egyszer meghallom ezt a kérdést, esküszöm lelőlek! – viccelődött, majd az arcomra nyomott egy nagy „önbizalom növelő” puszit, ahogy ő hívja mindig.
- Valamit lépnem kell, hogy lássam miként reagál.
- Neked teljesen elment az eszed.
- Miért is?
- Én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy megmondjam mi tetszene a bátyámnak, és mi nem. Nem gondolod? – Nyögtem egy aprót a tehetetlenségtől.
- Nem úgy néz ki, mint aki nem tudna ügyesen kezelni egy ilyen helyzetet. – Ha valaki nem tetszik neki, úgyis könnyű szerrel lekoptatja minden nehézség nélkül.
- Rosszul ítéled meg a helyzetet. Én látom rajta, hogy érdekled, de azzal csak elijeszted, ha nyomulni kezdesz rá. Szerintem pont azt szereti benned, hogy mennyire közömbös vagy felé… vagy hogy is mondjam… szóval nem vagy olyan, mint a többiek. Tudod hány csaj próbálkozott már be nála hiába? – Abbyre tekintettem és a számmal egy nemet formáztam ajkaimmal, hang nélkül. Nem akartam tudni mégis hány szebbnél-szebb csaj se érdekelte.
- Ez így szépen is hangzik, de…
- Oké, nem mondom, hogy nem élt a lehetőséggel, de így húsz évesen már azért átértékelte a kapcsolatokat. Pont a múltkor beszélgettünk erről, és meg is lepődtem, hogy ennyit változtak az igényei. Emlékszem, régen csaj, csaj hátán volt a házunkban. – mesélte elgondolkozva, majd amikor észbekapott, hogy jobb lesz abbahagyni, meg is tette.
- Megőrülök ettől a helyzettől. Abby, ez olyan nehéz! Soha nem éreztem még így, és ezt csak nem lehet úgy eltompítani az emberben! Mi lesz akkor, ha mégsem úgy áll a helyzetem, mint ahogy gondolod? – kérdeztem aggódva, majd becsuktam a szemeimet, mert kezdte irritálni a fény.
- Hé, nemsokára itt a bulid, egyelőre foglalkozz ezzel, a többi még ráér! – Bárcsak ilyen könnyű lett volna megtenni is.

Sajnos az idő olyan gyorsan telt el, hogy szinte már csak akkor kaptam észbe amikor a tükörben teljes pompában láttam szülinapos énemet. Izgultam több dolog miatt is, hiszen Alexszel a hét folyamán ugyan találkoztunk, de még mindig nem jutottunk előbbre vagy hátra, vagy akármerre, és indulnom kellett a buliba, ahol már rengeteg ember várt rám. A kocsiban is végig a számat harapdáltam, amit Emily nagyi is észrevett, és bár konkrétan nem szólt rám, hogy azt hagyjam abba, de célzott rá. Igazából ha Abby ott lett volna velem, biztos úgy szorítottam volna a kezét, hogy minimum eltörtem volna szegénynek.

Furcsa volt átsétálni a kis vörös szőnyegen, amit Emily nagyi rakatott le nekem, egyrészt azért, mert megmosolyogtatott vele, és azért mert nem szoktam meg, hogy így bánnak velem, másrészt azért, mert sajnos a délutáni eső miatt igencsak megszívta magát vízzel. A gyomrom úgy éreztem mindjárt szaltózik egyet, így nem volt könnyű nyugodtnak tettetni magamat, ráadásul még lépkedni is.
- Hány ember jött el? – kérdeztem félénken, majd megálltam egy pillanatra az ajtó előtt.
- Ne aggódj, szülők végül nem jöttek, szóval nincsenek olyan nagyon sokan – mondta nyugodtan Emily nagyi, és rám kacsintott. Felém tartotta a kezét, hogy hadd vezessen be engem. Kicsit meg is szorította az ujjaimat bátorításképp, és egy pillanat alatt behúzott maga után a helyiségbe. Abby volt az első ember, akit megláttam, szóval mintegy időhúzásképp is, de megöleltem és adtam neki két puszit. Ő is látta rajtam az idegességet, így csak gyorsan a fülembe súgott valamit, amire már nem emlékszem, de akkor jól esett. Körülnéztem és annyian voltak, hogy hirtelen meg sem tudtam saccolni. Csak önmagamat adtam, és hagytam, hogy Emily nagyi mindenkinek egyesével bemutasson. A nagy átlaga az embereknek szimpatikus volt, és kedves. Beletelt jó pár percbe, így mikor végre elengedte a kezem, és utamra eresztett, meg sem álltam Abbyig.
- Te jó ég! Itt a fél város, vagy mi? – bukott ki belőlem, és még mindig éreztem a vizslató tekinteteket magamon. Próbáltam nem foglalkozni vele, és egyre jobb lett.
- Hát, látod mennyien akarnak megismerni! Le merem fogadni, hogy a többiek is csak féltek ide jönni! – Mosolygott rám, mire elnevettem magam. Sosem voltam még ilyen helyzetben, és furcsa volt. Mint minden ami új volt nekem.
- Azt hiszem kéne pár szót szólni, de én inkább passzolnám! – néztem Emily nagyira, aki időközben már a mellettem lévő kisebb színpadra lépett. Mondott pár szót, boldog szülinapot kívánt nekem, átadta a tortát, és elindította a bulit. Utána el is köszönt, hogy majd azért benéz még később, de hagyja a fiatalokat bulizni. Tíz perc múlva már egész felszabadultan táncoltam a terem közepén, és a szemeimmel igyekeztem Christ és Alexet keresni. Én nem láttam meg őket, ellentétben velük, úgyhogy csak akkor észleltem, hogy ott vannak, amikor egyikük megkocogtatta a vállam.
- Boldog szülinapot Natalie! – Ölelt meg Chris, mire nekem fülig ért a szám, hiszen reménykedtem abban, hogy Alex is hasonlóan köszönt majd fel. Először kicsit félénken léptem felé, majd látva hatalmas vigyorát, neki is egy ölelést adtam köszönetképp, és alig akartam elengedni. Utána mind a négyen egymás közelében táncoltunk, de a táncpartnerek mindig változtak. Alig tudtam megállni egy-egy másodpercre, mert mindig jött valaki, aki táncolt volna velem. Megfogadtam, hogy félreteszem a kisebbségi komplexusaimat, és igyekszem önmagam lenni. Nem volt szívem senkit visszautasítani, így már egy kicsit lefáradtam a több órányi tánctól.
- Csak nem elfáradt a szülinapos? – kérdezte valaki mögöttem, mire én megfordultam, és egy nagy mosoly terült el az arcomon.
- Lebuktam. – Végigmértem a srácot, és magamban megjegyeztem, hogy nem rossz pasi, sőt… De tudtam, hogy hozzá maximum csak vonzódom, és nem kedvelem, mint Alexet. Egész este ő járt a fejemben, és már éppen felé indultam volna, hogy vele is táncoljak, de megállított ez a titokzatos idegen. A zenétől nem lehetett annyira kommunikálni, hiszen elég hangosan kellett beszélni, de még úgy se lehetett nagyon érteni néha, szóval nem féltem attól, hogy mások ránk lennének kíváncsiak.
- Matt vagyok – mutatkozott be nekem, és a kezét tartotta. Elfogadtam a gesztusát, de meglepődtem, amikor közelebb húzott magához és adott két puszit az arcomra.
- Az angoloknál megszokott ez a közvetlenség? – szegeztem neki a kérdést, mire elnevette magát. Tényleg érdekelt mi az igazság, mert odahaza sokszor az ellenkezőjét hallottam.
- Attól függ… - A hátam mögé nézett, és minden erőmmel arra koncentráltam addig, hogy a szemeimmel Alexet keressem. – Szóval… melyik csóka a barátod?
- Hogy melyik? – kérdeztem vissza, és megfordultam.
- A helyi srác, vagy a másik aki veled együtt költözött?
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de egyik sem. –Megfordultam, mivel nem bírtam azt, ahogy Chris engem és Mattet méreget.
- Akkor vigyázz az itteni pasikkal, mert nagyon kitartóak ám! – Nevetett magabiztosan.
- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra! – biztosítottam róla mosolyogva, hogy nem lesz szükségem segítségre. Nem tudtam eldönteni, hogy most tetszeni próbál nekem, vagy csak ilyen közvetlen.
- Ha mégis valami gáz van, csak szólj nekem!
- Oké, de most megyek megkeresem Abbyt.
- Menj csak! – Sarkon is fordultam, és nagy nehezen, de sikerült megtalálni Abbyt. A színpad közelében táncolt Chrisszel. Először nem akartam megzavarni őket, de miután már vagy két számot végigálltam úgy, hogy őket figyeltem, kezdtem kínosan érezni magam. Odaléptem hozzájuk, és elkértem Abbyt pár percre. Kimentünk a kis teraszra, ahol jelenleg senki nem volt, és beszélni kezdtem. Háttal dőltem neki a korlátnak, hogyha meglátom Mattet, akkor rákérdezzek Abbynél, mégis milyen srác. Két percbe se telt bele, hogy pont rá lehessen látni. Alexszel beszélgetett, úgyhogy alig tudtam magam visszatartani, hogy ne menjek oda.
- Abby, ez a Matt jóban van Alexszel? – kérdeztem meg tőle, mire szemeivel keresni kezdte az említetteket a teremben.
- Régen legjobb haverok voltak, mostanában már csak haverok – mondta fura hangsúllyal, ami nem kerülte el a figyelmemet.
- Miért vesztek össze? – Csak áldani tudtam magamat érte, hogy pont ezzel a sráccal ismerkedtem meg először, de rossz értelemben.
- Fú, hát ez egy nagyon hosszú sztori. A lényeg az, hogy Alexnek volt egy barátnője, és miután a csajszi elkezdett rockosodni, kiadta az útját. Pár nappal később kiderült, hogy rámászott Mattiere, és összejöttek. Sarah nagyon sokat változott, és régen még velem is nagyon jóban volt, most próbálom kerülni. – A szívem úgy dobogott a volt csaj miatt, hogy azt el sem tudom mondani. Szép kis dolog derült ki…
- Miért? Veszélyes? – kérdeztem a csajról, mire Abby rám nézett. Még soha nem láttam így tekinteni bármire is, a szemeiben szomorúság és düh tükröződött.
- Ő tipikusan az a fajta ember, akivel jobb nem találkozni. A balhéi egész Londonban ismertek, volt már pár húzása a rendőrségnél is. – Úgy meglepett, hogy köpni-nyelni nem bírtam. A fiúk felé pillantottam, és még mindig beszélgettek. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy rólam volt szó.
- Remélem ez a csaj nem jött el a bulimra…
- Nem lehetetlen, de Matt itt van, és hát… kicsi rá az esély, hogy magára hagyta. Natalie, ígérd meg, hogy kerülöd majd azt a csajt! – Felém fordult, és olyan komoly arccal nézett rám, hogy nem is tehettem mást.
- Igyekszem majd, de ahhoz tudnom is kéne, hogy néz ki.
- Hidd el, egyből felismered majd. Csak kérlek, soha ne mosolyogtasd meg, mert akkor már veszélyben vagy! Zara sosem mosolyog, és ha már megteszi, akkor ott bajok lesznek. – Nem értettem, most miért Zaranak hívta.
- Nem Sarahnak hívják?
- De, csak utálja a nevét, mert neki az túl finom, és így Zaranak hívatja magát mindenkivel.
- Rám hoztad a frászt. Ugye már nem érdekli Alex? – kérdeztem kétségbeesve, majd nagyot szippantottam a friss levegőből, hogy lenyugodjak.
- Én inkább Matt miatt félnék a helyedben. Nat, hogy ismerted meg? – Csak most tudatosult bennem, hogy Matt és Zara együtt vannak. Eddig elvesztem a többi részletben.
- Éppen azért hívtalak ki, hogy megtudjam, ennél a srácnál normális-e, hogy ilyen közvetlen velem – mondtam, majd elmeséltem neki, hogy mutatkozott be.
- Szerintem inkább ne is gondolj Mattre, és őt is kerüld el, ha nem akarsz Zara új célpontja lenni. Nagyon durván féltékeny mindenkire, még akkor is, ha nincs rá semmi oka. – Végképp nem nyugodtam meg, hiszen egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom az idegességtől.
- Inkább menjünk vissza szórakozni, mielőtt többet mondasz nekem erről. – Már indultam volna, de épp megláttam egy szőke csajt, aki leginkább egy démonhoz hasonlított túl kihívó sminkjével és ruhájával. Matthez bújt, és Alexhez beszélt.
- Ne haragudj, de muszáj volt megtudnod! – Simogatta meg a karom Abby engesztelésképp, én pedig rámosolyogtam.
- Itt van – mondtam higgadtan, és ezzel jeleztem Abbynek, hogy én bizony nem fogok bujkálni Zara elől, mert annak semmi értelme. Mivel új vagyok, úgyis meg kell, hogy ismerjen, és ha egy kicsit is érdeklem, főleg miután ha hallott valamit rólam a fiúktól, nem fog addig lenyugodni, míg nem lát. Elindultam befelé, és magamra erőltettem a legmagabiztosabb énemet. Ideje volt arrébb vinni Alexet Matt-től és Zaratól. Amikor odaértem a két fiú mosolygott rám, Zara pedig feltűnően méregetett.
- Téged még nem ismerlek – néztem rá, mire felkapta a fejét, mert éppen a lábaimnál tartott a nézegetéssel. Oldalra döntötte a fejét, rá Matt vállára, így is jelezve, hogy ő az övé.
- Ebből is látszik, hogy te még új vagy. Engem mindenki ismer… - A hangja durva volt és nyers, csípőjét pedig mozgatni kezdte a zene ütemére.
- Óh látom most is bemutatkozol, Zara – mondta nevetve Matt, és átkarolta a derekát.
- Zara nem valami nyitott… - jegyezte meg Alex, és felém fordult bátorítóan mosolyogva.
- Azt látom. Alex nem jössz táncolni? – mondtam mosolyogva, és onnantól kezdve rá se néztem a szerelmesekre, nehogy valamit elszúrjak. Két perccel később már Alexszel táncoltam messze Zaraéktól, és sokkal nyugodtabb voltam. A szám a fülemig ért, és igyekeztem minél jobban táncolni, hogy ezzel is felhívjam magamra Mr. Tökéletes figyelmét. De nem akartam túlzásba vinni se, szóval hagytam kettőnk között egy kis helyet, nehogy elkövessem azt a hibát, amire Abby figyelmeztetett. Közben végig azon agyaltam, hogy mekkora szerencsém van, hogy szívesen beleegyezett, és ezzel nőtt az önbizalmam is. Néhány szám áttáncolása után, Alex megfogta a kezem, és kivezetett a teraszra. Nem ellenkeztem, de azért a szívem a torkomban dobogott. Nem tudhattam most miért visz ki. Amikor megállt, ugyanúgy álltam meg, mint amikor Abbyvel voltam itt kinn.
- Az ajándékod majd otthon vár rád, Abbyvel nem akartuk idehozni – mondta mosolyogva, és rátámaszkodott az erkély párkányára.
- Már alig várom, hogy láthassam.
- Biztos örülni fogsz neki.
- Remélem.
- Ugye nem tudod kivel beszélgettél az előbb? – kérdezte meg hirtelen témát váltva, mire ránéztem, és ő is felém fordult. Szemeiben el tudtam volna veszni akkor is, de muszáj volt tartanom magam.
- Zaraval. – Olyan meghökkent arcot vágott, hogy először bele sem tudott kezdeni a mondanivalójába.
- Ha tudod, akkor nem értem miért jöttél oda – szidott le egy kicsit, majd elfordult. Rosszul esett, mert nem tudtam hova tenni ezt a reakcióját.
- Igazából azért, mert tudtam, hogy jobb előbb túlesni rajta és veled is akartam beszélni. Haragszol? – kérdeztem halkan, még mindig őt figyelve.
- Dehogy haragszom, csak féltelek tőle. Zara kemény csaj, és ha megmakacsolja magát, akkor megállíthatatlan is. – Újra rajtam volt már a tekintete, és ezúttal nem is fordult el, amint befejezte. A kis szellő jól éreztette velem a parfümét, szóval kezdtem egyre inkább ismét a hatása alatt lenni. Éreztem ahogy a szél játszadozik a hajammal, és becsuktam a szemem. Mindig is imádtam, amikor lobogott a hajam, és az érzés, miszerint Ő félt engem, duplán felvidított.
- Nem kell engem félteni, nem fogok hülyeséget csinálni. – Kinyitottam a szemem, és meglepően vettem észre, hogy mintha közelebb húzódott volna, de utána lenyugtattam magam, hogy biztos csak beképzeltem.
- Nem is azzal van itt a probléma…
- Ha ennyire féltesz, miért nem vigyázol rám állandóan? – kérdeztem viccelődve, tényleg csak hülyéskedésnek szánva.
- Ez nem is rossz ötlet. – Csak pislogtam rá, mire ő elnevette magát.
- Nem lehetsz folyton a fenekembe, mit gondolnának a többiek? – mondtam nevetve, és kihúztam egy hajtincset a szememből.
- Talán megijednél, mint amikor valami trutyit készíttettetek Chrisszel?
- Te ezt honnan tudod?
- Láttalak.
- Óh, csak nem te voltál a kertben? Tudtam, hogy láttam valakit!
- Pedig tudtommal Abby már mondta, hogy szoktam ilyet csinálni. – Elnevettem magam, mert emlékszem hogy koncentráltam, nem arra gondolni, hogy betörtek a kertünkbe.
- A palacsintás akcióidról is tudok, szóval vigyázz! Még a végén mindenki megtudja milyen kis házias vagy!
- Csak tessék, nem tudsz megfélemlíteni. – Mindketten nevettünk, és kezdtem úgy érezni, hogyha esetleg a barátnője nem is lehetek, a barátja biztosan. Az már nekem egyelőre bőven elég kell legyen, tekintve, hogy egy hónapja még rá se mertem volna nézni egy ilyen pasira. Miután újra vele foglalkoztam, és nem a gondolataimmal, észrevettem, hogy éppen egy szörnyes muffint eszik. A bulim különlegességei voltak az egyedi sütik is, a szörnyes kék színű muffinok, és a szivárvány torta. Elég érdekes volt, hogy 12 színű volt a torta belseje, de nagyon finom volt, és jól is nézett ki.
- Megnéztem a parkos képeinket, és nagyon jól sikerültek. Ha gondolod majd átküldöm msnen… - szólaltam meg egy percnyi csönd után.
- Jól van, majd Abby leírja neked a címemet, és akkor majd átküldöd. Nagyid csinálta a sütit? – Olyan aranyosan eszegette a muffint, hogy muszáj volt elmosolyodnom.
- Ne is említsd! Vagy két napon keresztül ezeken dolgozott, hiába mondtam neki, hogy bőven megfelel egy sima változata is… - meséltem neki jókedvűen. Magamon is meglepődtem, ahogy tovább elemeztem a saját viselkedésem. Tényleg más ember lettem, sokkal érettebb, és sokkal jobban önmagam voltam. Ezért már megérte megszeretni ezt a srácot, tényleg.
- Ismerem én Emily nagyid, őt nem lehet olyan egyszerűen leszerelni.
- Az biztos, de én nem is bánom, hogy ilyen. Sokkal jobb kapcsolat alakult ki köztünk, mint az igazi nagymamáimmal. – A vége felé kicsit lelohadt a jókedvem, amit Alex is észlelt.
- Miért?
- Hát az apai nagyszüleim már rég meghaltak, még a születésem előtt. Az anyai nagyszüleim pedig olyanok, mint anya. Nem igazán törődnek velem, azt hiszik, hogy amiért már nem vagyok kislány, nem is igénylek annyi szeretetet. Ne értsd félre, szeretnek engem, nagyon is, de nem tudják jól kimutatni. Igazi felüdülés volt számomra Emily nagyi – mondtam őszintén, és zavaromban rámosolyogtam. Még senkinek nem mondtam el ezt eddig.
- Érthető. Szólj rám, ha tolakodó vagyok, de apukáddal mi van? Találkoztok egyáltalán? – A hangjából kihallottam egy kis félelmet, amit azért érezhetett, hogy meg ne bántson ezzel.
- Apa imádta anyát, de… nem jött össze nekik. Nagyon különböztek, apa folyton vidám, pörgős ember volt, folyton ment volna valahova, anya pedig folyton csak dolgozott volna, és nem akart szórakozni. – A szememben könny gyűlt fel, mert még egyszer sem mondtam ezt ki hangosan. – A viselkedésemmel tulajdonképpen elüldöztem apát. Szerencsére tartjuk a kapcsolatot, de nagyon hiányzik.
- Hé, hé, nehogy elkezdj itt sírni nekem! A fél város utálni fog majd azért, mert megsirattam a szülinapost! – viccelődött, de tudtam, hogy komolyan gondolja, mire két nevetés között kibuggyant a szememből a könny, és lecsordultak az arcomon. – Ne hibáztasd emiatt magad, mert biztos nem te tehetsz róla! Éppen az előbb mondtad, hogy a szüleid nagyon különböztek. – A pulcsija végével letörölte a könnyeimet, utána pedig magához húzott, és megölelt. Jól esett végre ezt is valakivel megbeszélni.
- Nem tudod merre van Abby? – kérdeztem szipogva.
- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy bárhol is van, Chris ott van mellette. – Egy aprót nevettem, mivel csak most tudatosult az agyamban, hogy Chrisnek már régóta tetszik Abby. Persze észrevettem, hogy többször kerül engem, de azt hittem azért van mert haragszik rám. De most már tudom, hogy azért volt, mert túl félénk volt ahhoz, hogy találkozzon Abbyvel.
- Nagyon egymásra találtak, és hidd el, ez egy hosszúéletű kapcsolat lesz! – Kiszabadítottam magam az öleléséből, és összeszedtem magam lelkiekben is a további bulizáshoz.
- Remélem is, különben muszáj leszek bedühödni! – Mindketten felnevettünk, majd megfogtam a kezét, és elindultam az ajtó felé.
- Natalie… tök jó, hogy ide költöztetek. Feldobtad az egész kisvárosi életet, már nem olyan unalmas egy arcra napi ötvenedszer is ránézni.
- Lett három új arc, akit nézhetsz, az nem valami sok.
- Szerintem épp elég!

Befelé menet Alex megelőzött, bár még mindig fogtuk egymás kezét, úgyhogy esélyem sem volt megmenekülni attól, hogy újra a táncparkett közepére kerüljek. Abbyvel táncoltam, míg a srácok valamit beszélgettek odakinn, a már jól ismert teraszon. Az egész estét átbuliztuk, és még azt sem bántam, hogy nem volt alkohol. Nem magam miatt kértem volna, hanem a többiek miatt, de miután láttam, hogy a buli még pia nélkül is elég érdekes az embereknek, megnyugodtam. Olyan sok arcot ismertem meg, hogy a neveket már össze-vissza kevertem, úgyhogy sűrűn kellett szabadkoznom. Rájöttem, hogy elég önmagamat adnom ahhoz, hogy valaki megszeressen. Inkább utáljanak azért aki vagyok, mint szeressenek azért, aki nem. Nagyon nehezen lett vége a bulinak, mert sokan folytatták volna még, de Emily nagyi megígérte, hogy lesz ilyen máskor is, szóval végül egy óra alatt kiürült a terem. Amikor hazaértem, nem is érdekelt az a sok ajándék, ami a kocsiban volt. Abby és Alex közös ajándéka már nagyon izgatta a fantáziámat egész úton hazafelé jövet, úgyhogy amikor megláttam Johnt egy husky kiskutyával, akkorát sikítottam, hogy szerintem még Londonban is engem szidtak. Olyan aranyos volt, olyan szép, hogy rögtön beleszerettem, és fel is cipeltem a szobámba. Játszottam vele egy ideig, aztán elmentem zuhanyozni. Két perc se kellett ahhoz, hogy amint lefeküdjek az ágyra, el is aludjak. Midnighttal, az én kutyámmal! Az első kutyámmal! El sem hiszem!

2010. december 18., szombat

Csapó 04. - Love Bomb

Sziasztok! Kicsit megkésve, de hoztam az új részt. Egyelőre még bétázatlan, mivel sokan kértétek, és nem akartalak titeket még jobban megváratni. :) Előfordulhat benne némi helyesírási hiba, de ismét igyekeztem úgy írni, hogy a cselekményszál ezt kárpótolja. Mivel suliban most szünet van, ezért most majd megírom előre a részeket, hogy ne kelljen ezentúl várnotok, és előfordulhat majd egy duplarész is.
Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! Remélem tetszeni fog a rész! ;)

4. fejezet – Bonyodalmak

A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, és idegességemben majdnem elestem a középen lévő kis padban. Minél jobban próbáltam megnyugodni, annál izgatottabb voltam. Egyszerűen a tudat, hogy ott volt mögöttem, olyan örömmel töltött el, hogy nem bírtam megmaradni. Sosem voltam az a szerelmes típus, pasizni se pasiztam sokat, csak a régi ovis emlékek maradtak. De abban a pillanatban, amikor elém tárult a város és folyó esti képe, ráadásul éreztem, ahogy a karja az enyémhez súrlódik, úgy éreztem mindig is az voltam.
- Imádom ezt a várost, mióta csak az eszemet tudom – mondta ki hirtelen, néhány percnyi szótlan egymás mellett ácsorgás után. Rápillantottam, az arca komoly és érzelem dús volt, szívesen tanulmányoztam volna még, de felém fordult. Tovatűnt a komolyság a vonásairól, ugyanis visszatért a szokásos jókedve. Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt tőle, ahogy csillogtak a kék szemei, az enyéimtől nem is olyan messze.
- Ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Olyan szép! – Visszafordultam a kilátás felé, nehogy elszédüljek a sok jótól, ami a szemem előtt van. A szám sarkában megjelent egy mosoly, fel is néztem a másik kapszulára. Tisztán láttam, ahogy a többiek kikészítik a felügyelő tanárt a sok ugrálásukkal és folytonos szaladgálásukkal, a kisebb hely pedig még nagyobb katasztrófának mutatta a helyzetet, mint valójában volt.
- Kell egy kis idő, míg ráérzel az ízére, de utána örökre rabul ejt. – Én inkább abban voltam már teljesen biztos, hogy ő fog rabul ejteni örökre. A szájából minden szó kellemesen hangzott, és hirtelen azt sem tudtam, hogyan viselkedjek, vagy mit mondjak. Nem akartam elszúrni a dolgokat.
- Lehet. Sosem gondoltam volna, hogy pont Chorleywood lesz nekem a tökéletes hely, pedig kezdem egyre inkább ezt érezni – mondtam ki őszintén, amit ezelőtt még senkinek. Rám mosolygott, és ez egy kis bátorságot adott nekem.
- Sosem tudhatod mi lesz holnap. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly srác valójában. Mindig olyan vidám, pörgős volt, és rengeteget hülyéskedett amikor láttam. Tetszett, hogy nem csak egy buta libának tart, és elbeszélget velem.
- Mit gondolsz, Abby kedvel engem? – Pontosan tudtam, hogy Abbyvel mi a helyzet, de kíváncsi voltam, ő mit gondol. Persze legszívesebben a mi kettőnk kapcsolatáról, vagy lehetséges kapcsolatunkról kérdeztem volna, de azért ennyire bátor nem voltam.
- Ha nem ismerném, akkor nem tűnne fel az ilyesmi, de ismerem… Látszik rajta mennyire örül, hogy ott vagy neki, és mindent megbeszélhet veled, sokszor mesélt már rólad nekem is. – Örültem, hogy ezt nem olyan hangsúllyal mondta, mint aki épp felrobban már a sok hozzám kapcsolódó mondat után. Nem úgy tűnt, mint akit idegesítenék, vagy Abby idegesítene a folytonos rólam való áradozásával.
- Chris is sokat hallott már róla, úgyhogy ő is mesélhetne jó pár ilyen alkalomról.
- Mesélte, hogy mostanában nem találkoztok olyan gyakran. Haragszol rá? – Meglepett a kérdése, de tudhattam volna, hogy előbb-utóbb úgyis kitérünk erre a témára.
- Nem. Csak Abbyvel most nagyon jóban vagyok, és valahogy így alakult. Tudom, hogy Chris mindig ott volt nekem és lesz is, reméltem, hogy nem veszi bántásnak. – A korlátot kezdtem el piszkálni, és igyekeztem leplezni, hogy ez számomra kényes téma.
- Zavar, hogy erről kérdezlek? Olyan idegesnek tűnsz. – Majdnem el is felejtettem, hogy számomra ez kínos, és kezdtem lenyugodni, de…
- Nem tudom, szerintem csak az zavar, hogy nem ismerlek még annyira. Nem vagyok olyan könnyen nyíló típus. – Éreztem, hogy a fejem hót vörös lesz, mert az arcom csak úgy sütött az oda tóduló vértől.
- Akkor halasszuk is el a témát, majd máskor megbeszéljük, amikor már készen állsz rá. Mit szólsz? – Nem mondhattam nemet, de igent sem akartam, hiszen egyik szemem sírt, másik nevetett. Nem akartam vele erről beszélni, viszont a következő beszélgetés alkalma jól hangzott. Csak egy erőtlen bólintással jeleztem, hogy benne vagyok.
- Rengeteg embert ismersz, szóval… lenne egy kérdésem.
- Nyugodtan, válaszolok bármire.
- Tényleg mindenki meg akar engem ismerni?
- Nem ismered még a kisvárosi életet, nem igaz? Egy New yorki lánynak fogalma sincs róla milyen itt. – Aprót nevetett, de nem volt benne semmi gúny.
- Egy chorleywoodi srácnak sincs fogalma arról, hogy New Yorkban milyen az élet!
- Az nem ugyanaz! – Villantott meg egy mosolyt, és éreztem, ahogy az én szám is felfelé görbül. Csikizni próbált, így egy pillanat alatt felvidított, amikor abbahagyta nagyon közel álltunk egymáshoz, és igyekeztem nem összeesni a remegő lábaimmal.
- Miért ne lenne? – kérdeztem még mindig jókedvűen, és azt vártam, hogy elhúzódjon. Az üveg mögöttem biztosan tartotta a fejem, ahogy a korlát a derekamat is, ez az egy segített abban, hogy állva maradjak. Még sosem éreztem ilyet.
- A kettő ég és föld.
- Ahogy te és én?
- Nem, mi sokban hasonlítunk. – Ha meg kellett volna választanom a nap mondatát, ezt jelöltem volna meg. Fogalmam sem volt honnan veszi ezt.
- Még csak abban sem tudunk megegyezni, hogy kinek van ebben igaza. Te mindenkivel jóban vagy, éled az életed, folyton mosolyogsz, bearanyozod a csajok napját én meg…
- Mindenki rólad beszél már legalább két hónapja, mindenki rád várt, és még mindig alig várja, hogy meg is ismerhessen. A környék összes lánya veled akar barátkozni, a srácok meg randizni. Komolyan azt hiszed, hogy én népszerűbb vagyok nálad? – Felhúzta a szemöldökét, és egy aprót hátralépett. Imádtam a közelségét, de kezdtem már zavarban lenni.
- Ezek erős túlzások. Túl jónak hiszel. – Zavartan mosolyogtam, majd egy nénikét néztem, ahogy a város fényeiben gyönyörködik.
- Jó oké, nem az összes, de a túlnyomó része.
- Csak azért, mert még új vagyok.
- Majd meglátjuk!
- Olyan optimista vagy! – Nevettem el magam, de azért jól esett, amit hallottam. Tudtam, hogy azért ez nem teljesen igaz. Mivel új lakó voltam, persze, hogy egy ilyen kis városban mindenki meg akart ismerni, de tudtam azt is, hogy idővel ez lecsillapszik. A táskám koppant egyet a mögöttem lévő üvegen, ennek hatására még távolabb lépett tőlem.
- Inkább készítsünk néhány fényképet! Ez az első londoni utad! – Alig mondta ki, már tartotta is a gépért a kezét, én pedig mi mást tehettem volna, mint, hogy beleegyezzek. Na, nem mintha ez olyan nagy áldozat lett volna tőlem, vagy egyáltalán áldozat. Hülyéskedtünk pár sort, viccesen pózoltunk a fényképezőgépnek. Utána már egy kicsit komolyabb képek is születtek, mert gondoltuk kell pár normális kép is. A kedvenc részem az volt, amikor átölelt és úgy fényképezett le az a nénike minket, akit nemrég figyeltem. Volt olyan kedves, és nem állt ellen Mr. Tökéletes kérésének, miután udvariasan megszólította, és még beszélgetett is vele. Meg is jegyezte a nagyika, hogy ilyen fiút nem találok mindenhol, ne eresszem el. Én nem is akartam, de hiába is volt ez a nap, ha Alex nem mutatott ki semmi olyat, amiről biztosra vehetném, hogy kedvel. Hiszen ő mindig olyan nyitott, könnyen barátkozik. Honnan tudhattam volna biztosra, hogy mit érez? Még akkor is ezen járt az agyam, amikor újra beszélgetni kezdtünk. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy szinte csak pillanatoknak tűnt az egész. Amikor segített a kiszállásnál is, láttam, hogy Abby majd megőrül már attól, hogy végre elmondjam mi történt, Chrisen pedig valami fura érzelem tükröződött. Sosem szerette, ha más pasikkal voltam egyedül, függetlenül attól, hogy ő mit gondolt róluk. Mindig úgy vigyázott rám, akár egy kis húgra.

Hazafelé le sem lehetett rólam vakarni a vigyort, de igyekeztem nem feltűnően csinálni, bár ez nem nagyon ment. Később miután Abbyvel megbeszéltünk mindent, mivel sikerült egy kicsit lemaradni a többiektől, hogy ne hallják, ő is alig bírt megmaradni. Hozzátette, hogy ő örülne, ha én lennék a bátyja barátnője, és drukkol nekem. Arról faggattam, vajon mit gondol az esélyeimről, és még mindig olyan bizakodó volt a sikeremben. Amikor hazaértem anya kérdezett pár dologról, mégis hogy éreztem magam, milyen volt a város, és még sorolhatnám. A jókedvemet látva nem is kínzott ilyesmivel túl sok ideig, úgyhogy miután ettem egy kis gyümölcsöt meg szendvicset, mentem is aludni. Elalvás előtt még rengetegszer lejátszottam magamban a ma történteket, és biztos voltam abban, hogy mosolyogva fogok aludni egész éjszaka.

Reggel anya keltett azzal a jó hírrel, hogy John szülei végre hazaérnek, és néhány óra múlva már meg is ismerhetem őket. Tekintve, hogy John olyan, amilyen, szinte egyáltalán nem aggódtam a szülei miatt. Rendet raktam a szobámban és a gardróbomban is, közben zenét hallgattam. Amikor a fényképezőgéphez értem eszembe jutott, hogy még csak meg sem néztem a tegnapi képeket. Ahogy a laptopomra felmásoltam a képeket, rögtön be is nyomtam egy diavetítésre, hogy az összeset végignézhessem. Elterültem az ágyon, és hol felnevetve a vicces arcokon, hol mosolyogva az egész jól sikerült képeken, elszórakoztattam magam. Néhány képen Chris furcsán pillantott Abbyre, és kezdett olyan érzésem lenni, hogy megkedvelte. Ám nem hagytak ezen gondolkodni, ugyanis anya megzavart. Mivel nyitva volt az ajtóm, kopognia sem kellett, csak bedugta gyorsan a fejét, és miután nyugtázta, hogy a szobám nem egy disznóól, leküldött a nappaliba. Kicsit azért tartottam attól, hogy az új nagyszüleim milyenek lesznek. Gondoltam persze, hogy ha John ilyen kedves, törődő, nyitott és mosolygó ember, akkor ők sem lehetnek mások. Mégis megkönnyebbülés volt számomra, amikor végre már előttem voltak. Anyával már beszélgettek mielőtt odaértem, úgyhogy a teljes figyelem rám szegeződött, amikor odaértem.
- Óh, John! Micsoda lányod van neked! – Zavartan elmosolyodtam, és hagytam, hogy sodorjanak az események. Mrs. Hawkins megölelt, és adott két puszit az arcomra. John apja pedig kedvesen magához húzott, és úgy adott a fejem búbjára egy puszit. Egyáltalán nem olyanok voltak, mint az anyai nagyszüleim. Sőt az apai nagyszüleimre se hasonlítottak. Kicsit furcsa volt a helyzet, de húsz perc múlva már ezen semmi sem érződött.
- Mondd csak, Natalie! Megismerkedtél már az itteni fiúkkal? – szegezte nekem a kérdést Emily nagyi, mire én éppen hogy nem blokkoltam le. Még szerencse, hogy a többiek egymással voltak elfoglalva, és nem ide figyeltek.
- Nem, még csak pár embert ismerek innen.
- Mikor is lesz a születésnapod, drágám? – Teljesen el is feledkeztem arról, hogy végre 18 tizennyolc leszek.
- Egy hét múlva. Miért? – Érthető volt, hogy John beszámolt neki erről, csak azt reméltem, hogy most nem kérdez rá, mit szeretnék ajándékba. Igazából semmi olyan dolog nem volt, amit hiányoltam, anyáéktól mindig megkaptam mindent. Az egyetlen, amire nagyon vágytam, azt pedig nem intézhette volna el még Emily nagyi sem. Pedig már tudom mennyi mindent véghezvitt, mennyi embernek segített.
- Van itt a belvárosban egy új szórakozóhely. Ha szeretnéd, kibéreljük egy éjszakára, és meghívunk pár embert. Legalább egy este alatt megismersz itt mindenkit, ők meg téged, és utána úgyis kialakul, kivel szimpatizálsz. Ismerek én itt mindenkit, egy ember se fogja visszautasítani a meghívást, majd meglátod! – Mosolygott rám, és megrázta a kezeit egy kicsit örömében. Udvariatlan lett volna, ha visszautasítom az ajánlatot. Na, meg abban tényleg igaza volt, hogy így legalább az ismerkedős részt nagyban átugorjuk.
- Köszönöm szépen!
- Igazán nincs mit. Tudod John sosem engedte, hogy szervezzek neki ilyeneket, de úgy látom, mi jól ki fogunk jönni egymással. Igaz, szívem? – Bólintottam egyet, és köszönetképp adtam neki még egy ölelést. Olyan volt, mintha ő mindig is a nagymamám lett volna.
- Mikor kezdődik a suli? Anya azt mondta mindent te intéztél el. – Eddig szinte egy percig sem gondolkodtam el azon, vajon milyen lesz a suliban, milyen emberek vesznek majd körül, fog-e tetszeni vagy ilyesmi. Most már kezdett érdekelni, mivel lassan vége volt az augusztusnak.
- Jövő héten, drágám. Már a könyveidet megvettük mielőtt elutaztunk, a szobádban vannak. Láttad őket? – Az arcán látszott egy apró mosoly, ami azt gyanítatta velem, hogy most biztos a kiakadásomat várja a vastagságuk vagy a hosszúságuk miatt.
- Milyen iskola ez? Annyi könyvet adtak, hogy ha kettőt is berakok a táskámba, leszakad rögtön! – Nevettem el magam, de azért kicsit feszült voltam emiatt. Tényleg nagyon nehezek voltak, amikor arrébb pakoltam őket délelőtt.
- Nagyon erős színvonalú iskola, úgyhogy érezd megtisztelve magad, hogy felvettek! – mondta anya, mire én sóhajtottam egyet. Gondoltam, hogy nem elégszik meg egy sima sulival. Azért reménykedni még reménykedtem, hogy nem választ túl erőset. Ezek szerint reménytelenül.
- Ne aggódj Natalie, ha valami nem tetszik, majd én kezeskedem arról, hogy átmehess máshová! – szólt közbe John, én pedig legszívesebben körbepusziltam volna. Szerettem, hogy mindig sokkal derűlátóbb és segítőkészebb volt, mint anya.

Később átmentem Chrisékhez, és nem győztem bocsánatot kérni az anyukájától, hogy eddig még nem jöttem át. Ő is olyan volt nekem már, mint egy családtag. Vele beszélgettem addig, míg Chris nem ért haza. Most először jártam úgy, hogy nem találtam otthon. Kicsit rosszul is éreztem magam amiatt, hogy alig látom. Nem tudom meddig beszélgettem ott Mrs. Hicksszel, de amikor végre megérkezett Chris, felálltam rögtön a kanapéról. A nyakába ugrottam, és még az sem zavart, hogy már egy kicsit elázott hazafelé jövet.
- Nat! Hát te? – Meglepődött, de úgy tűnt örült nekem.
- Gondoltam átnézek, mert már kezdtél hiányozni – mondtam mosolyogva, és megvártam, míg elenged, majd letesz a padlóra. Utána nyújtottam át azt a cédét, amire kiírtam a tegnapi képeinket. Azért készült jó pár közös fényképünk, és meglepően sok volt olyan, amin ketten voltunk.
- Ez meg micsoda?
- A képek, tegnapról. Remélem tetszeni fognak, mert nekem kedvencek lettek. Úgy sajnálom, hogy nem szóltam, hogy… - Nem tudtam befejezni, mert tényleg szégyelltem, hogy nem mondtam meg neki az igazat.
- Én se szóltam, nem igaz? Vegyük úgy, hogy meg sem történt! Felmegyünk a szobámba? Tudod, vannak, akik nagyon szeretnek mindenről tudni! - mondta a vége felé egyre hangosabban, figyelmeztetve az anyukáját, hogy ne hallgatózzon. Én már egészen megszoktam, hogy mindig tudja, miről beszélek a fiával. Először persze idegesített, de aztán rájöttem, hogy addig, amíg úgy sem adja tovább senkinek, addig nem árt vele. Chris elindult felfelé a lépcsőn, én pedig követtem. Lépcsőzés közben még azért körülnéztem, hogy felmérjem a házat alaposan, hiszen mégis csak akkor láttam először. Amikor beléptem legjobb barátom szobájába, egyből az ágya felé vettem az irányt, és leültem. Már megszokás volt, hogy mindig oda ülök. Chris is a szokásos helyére ült, velem szembe a földre, törökülésben figyelt, míg körülnéztem itt is.
- Azta! Nagyon jó lett a szobád! – dicsértem meg, ugyanis tudtam, hogy mindig ő rendezgeti a cuccait.
- Örülök, hogy tetszik. Azt hittem az előzőt nem tudom túlszárnyalni… - Mosolygott szendén, majd abbahagyta.
- Nem is nézed meg a képeket? – kérdeztem meg hirtelen, és keresztbetettem a lábaimat.
- Majd később, még nem raktam össze a gépem.
- Oké. Jól érezted magad tegnap amúgy? – Tényleg érdekelt mit gondol.
- Persze. Minden nagyon jó volt, leszámítva azt, hogy nem egy kapszulába kerültünk a London Eye-on. – Az igazság az volt, hogy én egyáltalán nem sajnáltam, hogy így sikerült felszállnom, mert egy gyönyörű fél órában volt részem. Még úgy is, hogy éppenséggel nem történt semmi, és nem is bizonyosodott be, hogy Alex kedvel.
- Jól szórakoztatok Abbyvel? – kérdeztem a szemöldökömet fel-felhúzogatva, és egy pimasz vigyor terült el az arcomon.
- Tényleg kedves lány, ahogy mondtad. Örülök, hogy találtál végre egy barátnőt.
- Ezt most úgy mondtad, mint aki sajnál engem, hogy eddig nem volt. – Leolvadt a mosoly az arcomról.
- Nem, nem úgy mondom. Natalie, én csak… szóval kellett már neked egy barátnő. – Újra felhúztam az egyik szemöldökömet, ezzel most azt jelezve, hogy nem értem és nem is értékelem, amit mondott.
- Minden úgy jó, ahogy van. Ezelőtt itt voltál nekem te, és nem volt szükségem másra. – Hátradőltem, és a plafont kezdtem el bámulni. Nem akartam a szemébe nézni, mert már túl jól ismert.
- Te is tudod, hogy téged mindig is bántott, hogy más voltál, mint a többiek.
- Ez nem teljesen így van! Miért kerestem volna barátnőt, ha találtam egy legjobb barátot? – Felültem, és őt kezdtem el figyelni. Kíváncsi voltam, milyen arccal mondja mindezt.
- Natalie, te lány vagy!
- Erre még csak most jöttél rá? – kérdeztem gúnyosan nevetve, és már tényleg nem értettem, mire akar kilyukadni.
- Nem vagyok hülye, csupán látom, hogy neked másak az igényeid!
- Miféle igények? Ne csináld már! – Teljesen beparáztam, hogy mi lesz most.
- Te vásárolni, szépítkezni szeretsz – én nem! Te legszívesebben már rég pasiznál, én meg csak visszatartalak! – mondta komolyan, én pedig nem tudtam, mit mondjak.
- Még jó, hogy különbözünk! Az lenne a furcsa, ha szeretnéd ezeket, hiszen pasi vagy! – vágtam vissza, ő pedig csak pislogni tudott. – Miért tartanál vissza?
- Akik nem ismernek, félreismerhetik a kapcsolatunkat. Nem vagy dühös emiatt? – Olyan nézéssel nézett rám, hogy megsajnáltam. Visszavettem a hangerőből.
- Chris! Azért kedvellek, aki vagy, azért mert olyan vagy nekem akár egy testvér, és ha valaki ezt félreismeri, ő baja, engem hidegen hagy.
- Mióta vagy ilyen talpraesett? – kérdezte félénken, mire elnevettem magam.
- Ideje saját lábra állnom, és levenni a terheket a vállaidról. Többé nem kell folyton engem védened! – mondtam őszintén.
- Ó, szóval most tökös csajszi leszel? – viccelődött, és jó volt látni, hogy lecsillapodott.
- Tökös nem, de önálló annál inkább! – mondtam magabiztosan, és magamban el is határoztam, hogy ez így lesz mostantól. Belefáradtam abba, hogy mindig én legyek a szürke kisegér, és mindig mindenki vigyázzon rám. Ideje a kezembe venni a dolgokat!
- Erre kíváncsi leszek!
- Gúnyolódj csak, de majd meglátod, hogy ahogy szereztem egy legjobb barátnőt is, ez is sikerülni fog! – mondtam mosolyogva, hiszen koránt sem olyan gúnnyal mondta, hogy azzal megbántott volna. Sőt, nem is gúny volt az, csak meglepettség és hitetlenség egyben.
- Úgy legyen!

Miután végigbeszéltünk egy egész délutánt, és vigasztalásképp őt hívtam meg elsőnek a bulimra, valamint engedélyeztem neki, hogy bárkit meghívjon, hazajöttem. A képeket bámultam ismét, az ágyamon fekve. Amikor az Alexszel közös képeimet láttam, mindig megálltam pár percre, és azt bámultam. Kezdtem olyan hülyén érezni magamat már megint, mint valami őrült rajongó. Egyszerűen bárhogy is kérdeztem meg magamtól, mégis mit akarok ettől az embertől, és miért, csak az elsőre tudtam biztosan válaszolni. A második megmagyarázhatatlan volt, hiszen már attól a pillanattól fogva, hogy először láttam, levett a lábamról. Amikor azokba a gyönyörű csillogó szemeibe nézek, mindig jobb kedvem lesz. Amikor látom, a szívem hevesen dobog, és szinte a torkomban érzem. Amikor velem beszél, alig találom a szavakat, és alig maradok állva. Az egész testem beleremeg, ha mellettem áll, és csak nehezen állom meg, hogy ne csak őt nézzem. Amikor pedig nincs mellettem, alig várom, hogy újra lássam. Lehet szeretni egy pasit úgy, hogy tulajdonképpen alig ismered? Lehet szeretni úgy, hogy nem csak a külseje fogott meg? Lehet ez szerelem? Ha lehet, vajon sikerül megszerettetnem magam vele? Ha sikerül, mikor? Ha nem, miért? Annyi kérdésem, annyi gondolatom van, hogy lehetetlen mindet felsorolni napok alatt is. Mekkora szerencse, hogy Abby felhívott, és nem hagyott tovább gondolkozni!
- Szia!
- Abby! – mondtam szinte ujjongva. Nem tudhatta mennyire örültem annak, hogy most, ha csak egy rövid ideig is, de eltereli a gondolataimat.
- Hogy van az, hogy a legjobb barátnőm bulijáról, a bátyám is hamarabb tud mindent? – kérdezte játszott sértődöttséggel, mire leesett az állam. Mi az, hogy Alex tud róla?
- Ki mesélt neki?
- Emily nagyid felhívta, hogy nagyon szívesen látja őt, és az egész családot a bulin. Utána mondta el nekem, de hozzátette, hogy Chris már beszámolt neki erről hamarabb.
- Chris mikor találkozott vele? Alig pár órája jöttem el tőle! - Máris találkoztak volna? Ilyen jóban vannak? Ennyit a gondolatelterelésről basszus…
- Fogalmam sincs, de nem számít! Szóval akkor hivatalos vagyok a bulidra? – kérdezte boldogan, és hallottam, ahogy a lépcsők recsegnek a lábai alatt.
- Természetesen, sőt hivatalos vagy hozzám holnap, hogy segíts valami ruhát kiválasztani!

2010. december 4., szombat

Csapó 03. - Love Bomb

Sziasztok! Nem volt idő még bétáztatni a következő fejezetet, de amint kész lesz, ígérem felrakom úgy is. Átnéztem, szerintem nincs benne nagy helyesírási hiba, de lehet átfutottam néhány felett a szememmel. Ha ilyen előfordul, akkor bocsánat - de szerintem a történet kárpótol titeket érte. Illetve, nagyon remélem. Hamarosan jön a Télapó, szóval kellemes ünnepeket mindenkinek! ;)
Szerk.: bétázott verzió! :)

  
3. fejezet - Mr. Tökéletes
Tegnap alig bírtam levakarni magamról Christ, szinte folyamatosan csak kérdezett, és észre sem vette, hogy alig hagy szóhoz jutni. Közben a gondolataim nagyon messze jártak, valahol a hat házzal arrébb lakó Alexnél, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Reggel a készülődés sem jelentett már számomra felesleges időtöltést, igyekeztem minél jobban megcsinálni a hajam, és a szokásostól kicsit eltérőbb módon sminkeltem ki magam. A természetesség híve vagyok, szóval nem lett hirtelen lila, vagy hasonló erős színű a szemem, de azért volt, aki észrevette a változást. Csengettek, én pedig lélekszakadva futottam az ajtóhoz.
- Te? – Kicsit csalódott voltam, hogy Chris áll az ajtóban. Már legalább fél órája Abbyre vártam, és az előttem álló személynek is finoman a tudtára adtam, hogy most jobb lenne, ha nem jönne át.
- Csak nem hitted, hogy kihagyom ezt az alkalmat? Kíváncsi vagyok milyen ez a lány, ha így kivirágoztál mellette. – Nem sejthette, hogy ezért csak félig-meddig felelős Abby személye. – Jó a sminked! Valamit változtattál rajta? – Kicsit meglepett, hogy feltűnt neki.
- Ennyire látszik? – kérdeztem mosolyogva, és öröm volt belegondolni, hogy nem rontottam el.
- Natalie, évek óta ismerlek. Minden változást észreveszek rajtad. – Lett egy kis gombóc a torkomban, mivel attól féltem, hogy tényleg ismer már annyira, hogy tudja, nem csak Abby miatt vagyok ilyen lelkes. Csak arrébb álltam az ajtóból, és beengedtem, néhány lépés után a nappaliban pedig kényelmesen ledobta magát a kanapéra. Nem volt más választásom, mint engedni neki, hogy itt legyen. Leülni nem akartam, inkább a falnak döntöttem a hátam, és keresztbetettem a kezeimet a mellkasom előtt. Igazából kezdtem ideges lenni, hol van már Abby ennyi ideig.
- Úgy látom, csak mi vagyunk a házban… - Rám nézett, és a szemeiben láttam a furcsállást. Ha anya nincs itthon, annak általában mindig rossz oka van.
- Anya elment Johnnal Londonba valami ügyet elintézni, engem meg itt hagytak egy cetlivel az ajtóm előtt, hogy érezzem jól magam – magyaráztam meg neki a helyzetet, és úgy tűnt megnyugodott, hogy nincs semmi gond. Már éppen rákérdezett szerintem volna arra, hogy akkor hol a vendégem, de a csengő félbeszakította. Kinyitottam az ajtót, és alig fogtam fel, hogy végre Abby ideért, már a nyakamba borulva esedezett a késésért.
- Ne haragudj, de közbejött valami, és nem tudtam hamarabb ideérni – mondta feszülten és mikor látta, hogy nem vettem zokon, és nem küldtem el ordítozva, megnyugodott. Gondolom túl sok amerikai filmet nézett, és másra számított, bár ezt nem tudhatom biztosan.
- Nem baj, addig beszélgettünk Chrisszel. – Mutattam az említett felé, akinek leginkább egy paradicsomra emlékeztetett a feje színe. Nagy nehezen felállt, de látszott rajta, hogy zavarban van. Jellemző rá, hogy ha egy lány megjelenik, azonnal megkukul.
- Sokat hallottam már rólad, Abby – mondta egy félmosollyal megtoldva, és innentől már tényleg leblokkolt, mert nem tudta mitévő legyen. Fogja meg a kezét, vagy esetleg adjon puszit? Annyira ismertem, hogy nekem nyilvánvaló volt a hezitálása és a félénksége. Ideje volt rásegíteni a dologra.
- Hát akkor Chris, azt hiszem most jobb, ha mész, mert még a végén lekésed a mai focimeccset! – Csak Abby nem tudta, hogy nincs semmiféle meccs, a barátom rögtön észlelte a turpisságot, de nem ellenkezett.
- Később majd még átjövök szerintem, bár lehet sokáig fog húzódni a meccs. – Az utolsó szót erősen megnyomta, jelezve, hogy ennek most nem örült. Tudtam, hogy kicsit zokon veszi a dolgot, de nem fog megsértődni. Bocsánatkérő szemekkel néztem rá, mire ő elmosolyodott, és megölelt.
- Akkor majd találkozunk! – Egy kicsit azért tartottam attól, hogy megharagszik, de amint becsuktam az ajtót, megnyugodtam. Még éppen láttam a záródó ajtónál, hogy visszanéz, és nevet rám. Abbyt elvezettem a nappaliig, és leültem vele arra a kanapéra, ahol nemrég más ült. Az illata még mindig érezhető volt.
- Kedves fiú. – Ebben egyetértettem vele. Valószínűleg Chris maradni akart, én meg ilyen csúnyán elhajtottam. Bár lehet, hogy még nem akarta megismerni Abigailt? Általában makacsabb szokott lenni, és ragaszkodik ahhoz, amit szeretne.
- Mi történt otthon? Olyan feszültnek tűnsz… - Aggódtam, nehogy valami családi tragédia vagy hasonló dolog legyen a ludas. A pulzusom rendesen fel is gyorsult.
- Óh, semmi komoly, csak lesz egy iskolai kirándulás itt a környéken, és anyáék nem akartak elengedni egyedül. Alex is kötelezve lett arra, hogy velem jöjjön, pedig állítása szerint lenne jobb dolga. – Már nem azért voltam ideges, amiért eddig. Attól féltem, hogy Alex valahogy kikönyörgi otthon, hogy mégse kelljen jönnie.
- Kirándulás hova? – Érdekelt a dolog, úgyhogy rákérdeztem.
- Néhány nap múlva lesz egy kis kiruccanás a sulival Londonba. Mindenféle programokkal, általában jó szokott lenni. Arra gondoltam, hogy te is eljöhetnél velünk. Mit szólsz hozzá? – Csak mosolyogni tudtam, mert mióta felhozta, hogy Alex is ott lesz, a kezdetektől fogva csak ezt akartam volna úgyis elérni.
- Megbeszélem anyával, de szerintem nem lesz semmi gondja vele.
- Remek!

Később miután anya és John hazaértek, és átestünk a nagy ismerkedéses részen - már ami anyát és Abbyt illeti -, végre nyugodtan beszélgethettünk a szobámban. Sokat hülyéskedtünk, és idővel kezdtem egyre jobban megismerni Abbyt, és már hirtelen nem is tűntem a saját szememben sem olyan szemétnek, hogy először csak a bátyja miatt mentem bele jóformán a barátkozásba. Elterveztük, hogy mi bizony egy percig sem tágítunk majd egymás mellől sem Londonban, sem a suliban, és ezzel nagy biztonságérzetem támadt. Tényleg olyan barátnőm lett, akire számíthattam, és ennek örültem, de legbelül féltem, mi lesz akkor, ha ez a szép kis világ, amiben végre olyan életem van, amilyet mindig is akartam volna, legalábbis afelé halad, szétpukkan, mint egy lufi… Míg ezen agyaltam, fel sem tűnt, hogy kérdezett valamit, míg a vállamat veregetve meg nem ismételte.
- Akkor van kedved ma átjönni?
- Persze, hogy van. Csak adj tíz percet míg rendbe szedem magam, és mehetünk! – mondtam gyorsan, és a szívem egyből hevesen verni kezdett a gondolatra, hogy akár Vele is találkozhatok.
- Nem igaz, hogy ti amerikaiak mennyit törődtök a külsőtökkel! Arról már nem is beszélve, hogy egyébként, amikor nincs is semmi gond vele, akkor se vagytok vele elégedettek! – A fürdőszoba tükörből láttam, ahogy rám vigyorog oldalra hajtott fejjel, majd feltérképezi újra a szemeivel a szobám minden apró kis részletét.
- Ti meg túl sok teát isztok, és túl… túl boldogok és magabiztosak vagytok! – Valami nyomós indokot akartam mondani, de nem jött össze. Az angolok valahogy olyan jók voltak mindenben, bár van pár rigolyájuk.
- Ez minden, amit a szemünkre tudsz vetni? – Látszólag győztesnek érezte magát, és amikor újra ránéztem a tükörből, egyszerre nevettünk fel.
- Igazából nem. – Teljesen fel voltam pörögve, és csak beszéltem, mielőtt átgondoltam volna. – Miért van az, hogy az angoloknak észvesztően helyes bátyjuk van?
- Hééé, várjunk csak! Ezt nem is konkrétan az angolokra értetted, hanem rám! – Fülig ért a szája, odaszaladt gyorsan hozzám, és finoman megbökte az oldalam. Már nem volt mit tenni, kiböktem, kár lett volna visszaszívni. Úgyis gyanús lett volna neki előbb vagy utóbb, hogyha megemlíti Alex nevét, máris vigyorba szalad a szám.
- Abby, ne mondd, hogy nem tudod milyen vonzó… - mondtam volna tovább is, de sikeresen elhallgattatott, amikor közbeszólt.
- Ne viccelődj már! Naná, hogy tisztában vagyok vele! Nem lenne a rokonom talán még én is rámásznék… - Furán néztem rá, mire összeborzolta az eddig kivételesen jó frizurámat.
- Ne már! Most hogy fogom így levenni a lábáról? – kérdeztem félig nevetve, félig elborzadva, és újra igazgatni kezdtem a hajam.
- Szereti a borzas hajú lányokat.
- Na persze! – Felnevettem, majd mikor sikerült abbahagyni, kérdeztem valamit: - Szerinted engem kedvelne?
- Alexnél sosem lehet tudni, ő mindenkivel jóban van. Szerencséd van, mert most pont nincs barátnője, szóval jobbak az esélyeid.

Mindössze pár perc múlva már csak néhány lépésnyire voltam a háztól. A szívem a torkomban dobogott, és csak Rá tudtam gondolni. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy ostoba rajongója egy tinisztárnak, és bár Alex simán elmehetett volna annak is, mégsem éreztem ezt helyén valónak. Kétségek gyötörtek mi lesz, ha túl sokat várok majd ettől a sráctól, de a nagy elvárásaim helyett nagy zuhanást kapok.
- Ideges vagyok – mondtam ki hirtelen, ami teljesen nyilvánvaló volt, és a hajamat kezdtem babrálni az ujjaimmal. Abby csak mosolyogni tudott rajtam, és szentül hitte az elmúlt percekben, hogy ez tök aranyos tőlem, és biztos meghozza majd a szerencsém.
- Ne legyél már ennyire kishitű! – Nem bántásnak szánta, ezt mutatta a folytonos vigyora is. – Velem már biztosan félsikered van! – Olyan magabiztosan jelentette ki, hogy kedvem lett volna hinni neki, csak az volt a bökkenő, hogy nem tudtam. Eközben már a ház ajtajánál álltunk és Abby amolyan „Felkészültél?” nézéssel kacsintott rám, de meg sem várta a válaszomat. Ami egyébként egy „úristen itt vagyok, de örülök ennek, meg mégsem” nézés volt. Amikor Abby kinyitotta az ajtót már félig az egekben éreztem magam, félig pedig valahol az ájultság pillanatában. Nem tudtam eldönteni, hogy miért izgulok ennyire. Hiszen ez a srác is csak egy srác volt, mint a többi. Nem értettem miért van rám ekkora hatással.
- Megjöttünk! – kiáltotta Abby, mire én csodálkozva néztem rá.
- Most ez minek kellett? Ráértem volna akkor beégni, ha már kicsit lenyugodtam. Nem gondolod? – kérdeztem gyorsan és halkan, nehogy valaki meghallja, mert hallani lehetett, hogy jön. A barátnőm csak elejtett egy ravasz vigyort, és beljebb tolt az előszobába.
- Csak annál idegesebb lennél, minél tovább húznánk! – mondta magabiztosan, és elkezdte levenni a cipőit. Mire én is belekezdtem már rég készen volt, és megjelent az anyukája.
- Biztosan te vagy Natalie. Remélem, anyukádnak nem okoz gondot, hogy ilyenkor jöttél át. – A hangja kedves volt, törődő, és a szemeiből is csak úgy ragyogott a jókedv. Úgy tűnt, ez családi vonás, főleg miután Mr. Moers is átfutott gyorsan a nappalin, és kedvesen üdvözölt, majd eltűnt a dolgozószobájában.
- Örült neki, hogy ilyen hamar találtam barátokat – mondtam őszintén. Az este többi része csupa móka volt Abigail mellett, és bár nem találkoztam Alexszel, de remekül éreztem magam, és egy cseppet sem bántam meg, hogy átjöttem.

Egy héten keresztül hol én mentem át Abbyhez, hol ő jött át hozzám, szóval mindig találkoztunk. Rengeteg mindent megtanultunk a másikról, és már bátran nevezhettem a legjobb barátnőmnek. Legnagyobb sajnálatomra Mr. Tökéletest még mindig nem láttam, pedig elhihetitek, hogy a szemeim legszívesebben mindig őt keresnék. Ha a parkban voltunk, azt figyeltem mikor futhat felém. Ha a kávézóban, akkor pedig azt, vajon ő iszik-e valamit a másik asztalnál. Ha nála voltam, folyton a folyosóra pillantottam, és vártam mikor köszön be Abbynek. De sajnos eddig nem sikerült összefutnom vele, ezért duplán örültem a kirándulásnak. Örök hála Abby anyukájának, hogy segített rávenni anyát, hogy elengedjen, és az igazgatót arra, hogy a határidőn túli jelentkezésemet is elfogadja.

A szobában pakoltam néhány dolgot a táskámba, és még egyszer utoljára leellenőriztem magam a tükörben, minden úgy áll-e, ahogy én szeretném. Arra lettem figyelmes, hogy a mobilom csörögni kezd. A kijelzőn Chris neve volt, azonban csak egy sms-t kaptam tőle. Az elmúlt napokban amennyire boldog voltam, annyira sajnálkoztam amiatt, hogy alig töltöttem néhány percet vele. Felkaptam a telefont, és megnéztem mit írt.
Szia Nat! Tudom, hogy mostanában nagyon elfoglalt vagy, és ennek nagyon örülök… de nem találkozhatnánk?
Úgy szégyelltem magam, amiért ilyen bunkó voltam vele, de ha akartam volna se tudtam volna most áthívni vagy ilyesmi. Indulnom kellett, hogy ne késsek el. Hallottam anya hangját, ahogy a nevemet kiáltja, és azt, hogy siessek. Felhívni nem akartam Christ, de az sms nekem túl személytelen volt, így kénytelen voltam mégis csak benyomni a hívó gombot.
- Szóval merre menjünk? – A hangja lelkes volt, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam.
- Ma sehova, mert nem érek rá, de holnaptól kezdve minden napom szabad! – hadartam el gyorsan, és közben a kocsihoz siettem. Beszálltam, és bekapcsoltam a biztonsági övemet.
- Ma nekem is van programom, csak gondoltam szólok előre, hogy időben beírd a határidő naplódba – viccelődött, de éreztem, hogy mellőzve érzi magát egy kicsit.
- Nagyon vicces vagy, Chris… - mondtam kissé durcásan, majd folytattam: - Neked mindig van időm, csak most kicsit elfoglalt voltam, mert Abby mindenhova magával cipelt, és megmutatta a környéket.
- Ma merre mentek, ha már mindent megnéztetek? – kérdezte kíváncsian, majd hallottam egy másik ember hangját, ami ismerősnek tűnt, de valahogy mégsem. Míg azon agyaltam kivel lehet, időközben beértünk a belvárosba.
- Ma nem lesz semmi különös, itthon leszünk szerintem. – Nem akartam elmondani az igazat, mert még a költözéskor azt ígértem meg neki, hogy vele fedezem majd fel Londont. Kifelé bámultam az ablakon, majd észrevettem, hogy megérkeztünk a vasútállomáshoz. Le kellett tennem. – Megjött Abby, majd beszélünk. Szia!
- Rendben. Szia!

Sietősen köszöntem el anyától, azután pedig gyorsan kipattantam a kocsiból. Meleg volt, a nap majd kiverte a szemeimet, de sikeresen megtaláltam a csoportot és Abbyt is.
- Már megijedtem, hogy el fogok késni. Anya meg volt áldva azzal, hogy elég egy tíz perccel hamarabb elindulni, mert ez már nem New York! – Öleltem meg, és adtam neki két puszit. Végigmért, majd elmosolyodott.
- Csajszi, te aztán kitettél magadért! – Felnevettem, mire ő velem együtt nevetett.
- Olyan meleg van! Csak nem gondoltad, hogy télicuccban jövök? – kérdeztem ironikusan, majd megláttam Alexet, ahogy egyre közelebb és közelebb ér. Reméltem, hogy neki is tetszeni fogok majd.
- Még jó, hogy nem! – Csak félig figyeltem Abbyre, annyira lekötött a látvány, ami felém érkezik. Az álompasi és köztem minden másodperccel kevesebb távolság volt.
- Remélem azért nem fog esni, de pakoltam be ernyőt is – böktem ki teljesen összezavarodva, majd Abby karon csípett, és visszafordultam felé.
- Mára jó időt mondtak, és nyáron amúgy is csak maximum futó záporok vannak. – Már éppen csak néhány lépés választott el engem és Alexet, amikor hirtelen lefagytam egy harmadik személy miatt, aki két pillanat alatt mellette termett.
- Mit keres itt Chris? Te jó ég! – szaladt ki a számon, majd gyorsan Abby mögé bújtam, hogy ne lásson meg. Olyan érzésem volt, mintha arcon csaptak volna egy serpenyővel vagy hasonló. Mindketten hazudtunk a másiknak. Mikor fajult idáig ez az egész, a barátságunk?
- Elkerülhetetlen, hogy ne lásson meg, ugyanis erre tartanak a bátyámmal. – Legszívesebben elsüllyedtem volna a földbe, vagy átlátszóvá váltam volna, csak ne kelljen ebben a szituációban lennem.
- Ígérd meg, hogy bármi is lesz, segítesz!
- Ígérem. – Alig mondta ki, a srácok már ide is értek. Gyorsan ki kellett valamit találnom, hogy ne hozzam magam még kényelmetlenebb helyzetbe. Előszedtem a kulcsom a zsebemből és azt szimuláltam, hogy azért egyenesedek ki csak most, mert eddig azt kerestem.
- Megvan! – mondtam örömmel, és kénytelen voltam szembesülni a legjobb barátom arcával. Úgy festett, mint aki szellemet látott. – Chris? Hát te? – kérdeztem meglepődve, s úgy éreztem erre még rájátszani sem kellett, mert kellően hatott. Alex furcsállva figyelte mi történik, és legszívesebben magamhoz öleltem volna, vagy ilyesmi, de mással kellett foglalkoznom.
- Azt mondtad ma nem érsz rá… és így jött ki a lépés. – Hogy mi? Minek néz ez engem? Neki is pontosan tudnia kellett a határidőről, meg a többiről, nem juthatott csak hipp-hopp ide.
- Aha. – Ennyit tudtam kinyögni, mire Abby bökdösésére figyeltem fel. Olyan szemekkel nézett rám, mint aki mindjárt eltűnik innen.
- Várjunk csak… ti ismeritek egymást? – Alex hangja kissé megnyugtatott, de ugyanakkor pont annyira őrjített a jelenléte. Azt hittem még egy ideig elhúzhatom a találkozást Chrisszel és vele egyszerre, de ez meghiúsult, mint lehet látni.
- Legjobb barátok… - Kicsit hezitáltam, hogy ne mondjak-e múlt időt, bevallom őszintén. – vagyunk. – Alex eléggé meglepődött ezen, és nem is titkolta.
- Nahát, nem is mondtad. – Chrisre nézett, aki igyekezett nem lefagyni.
- Honnan tudtam volna, hogy ismered? – Ezt éppenséggel mondhattam volna én is, vagy Alex.
- Szerintem tök mindegy, ki mit csinált vagy mondott, és mit nem. Inkább érezzük jól magunkat! – Abbynek most is nagyon felszabadító volt a jókedve.
- Igazad van, hugi – mondta vidáman Alex, én pedig közben végig azon agyaltam mi fog kisülni ebből. Magamra erőltettem egy mosolyt, és próbáltam tartani magam, és nem siránkozni gondolatban sem, hogy ez van. Két másodperc se kellett, hogy az álompasim elmenjen a legjobb barátommal, én pedig ott maradjak Abbyvel. Amikor már kellő távolságra voltak, hogy ne halljanak meg semmit, kétségbeesve fordultam barátnőmhöz.
- Most mi lesz? Abby, ez olyan kínos volt! – nyafogtam, leginkább úgy, mint egy kisgyerek.
- Fejezd be! Már csak azért is megmutatod Chrisnek, hogy nem kell ő ahhoz, hogy jól érezd magad! Ő nem mondta el neked, hogy itt lesz, akkor vessen magára! – Leállított a gyerekes viselkedésben, és megfogta a karom. Úgy húzott maga után nem túl durván, hogy jó helyünk legyen a metrón.
- De én nem mondtam neki, hogy konkrétan hol leszek – mondtam ki őszintén, mire csak egy szájhúzást kaptam válaszul. Négy perc múlva már a metrón utaztunk, mint valami heringek – olyan tömeg volt. Igazából egész végig csak gondolkoztam, próbáltam felvidítani magam, szóval nem is figyeltem mi történik. Persze néha rápillantottam a fiúkra, és ezzel csak rosszabbítottam a helyzetemen, mert a szívem sajgott mindkettőért. Alexért azért, mert teljesen levett a lábamról a semmivel is, Chrisért meg azért, mert hiába is minden konfliktus, nagyon sok mindenen mentünk már keresztül együtt. Néha ez a robot vagy zombi üzemmódom akadályozott mondjuk az átszállásban. Ha Abby nem figyelt volna rám, már biztosan az ország másik részén lennék a gondolataimba gubózva. Grrr.

De szerencsére figyelt rám, többször is próbált társalogni, de igazán csak akkor ért el ezzel sikert, amikor beértünk a Hyde Parkba. A látvány, ami elém tárult rögtön beszédes kedvembe hozott, és csak ontottam a szót. Sokat beszélgettünk, mellőzve a mai dolgot. Már éppen azt hittem, hogy vége mára a rossz pillanatoknak, amikor a két eddig került srác elénk lépett. Chris bocsánatot kért, én pedig álltam ott, mint egy kuka. Egy szót sem tudtam kinyögni először, aztán nagy nehezen kimondtam, hogy ennyitől még nem utáltam meg, csak rosszul esett. Ami igaz is. Miután tisztáztuk a dolgokat, négyen elindultunk a parkot szétválasztó tó felé, és közben megnéztünk sok érdekes nevezetességet. A kedvencem a lefelé növő fa volt, főleg azért, mert a fa koronája alatt alig lehetett látni, és véletlenül nekimentem Mr. Tökélynek. Igazából nem tudtam, hogy ott volt, csak majdnem orra estem, és valamiben próbáltam megkapaszkodni, aztán… az a valami ő lett. Csak nevetett rajtam, és azt kívántam bárcsak láthatnám most az arcát, hogy tudjam gúnyosan nevet-e, vagy sem.
- Hé, nem kéne összetörnöd magad! – Naná, hogy elkapott, amit nem is értettem, hogy tehette, mert abban a sötétben az erős napfény után alig láttam valamit. A keze a derekamon volt, úgy állított talpra, én pedig örültem, hogy ilyen közel kerülhettünk egymáshoz fizikai értelemben. Valahogy tovább akartam lépni, amikor ráléptem a lábára. Nevetni kezdtem én is.
- Neked meg nem kéne láb alatt lenni! – mondtam mosolyogva, és felé fordítottam a fejem. A hangja segített ebben. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen közel van, és már zavarban voltam. Csak most tűnt fel az illata, ami ugyanolyan bódító hatású volt, mint ő maga.
- Valahogy ki kéne jutni innen, mert kezdünk sokan lenni – mondta, és maga előtt tolt a kijárat felé. Belül egy részem sírni tudott volna, hogy mindjárt elenged. A másik már rég a fellegekben járt.

Főleg miután már vagy két órán át hülyéskedtünk négyen a parkban össze-vissza. A kedvencem a fotózkodás volt, mivel Abby mindig segített, hogy jó helyen álljak – legtöbbször Alex mellett. Volt egyszer-kétszer egy kis futó zápor, de csupán néhány percig tartottak. A legutolsó után Chris szólt, hogy abba kéne hagyni a bóklászást, mert indulnunk kell a megbeszélt helyre, különben el fogunk késni. Nem tartott sok időbe, hogy odaérjünk a csoporthoz, mivel szerencsére elég közel voltunk. Az egyik felügyelő tanár népszámlálást tartott, hogy mindenki megvan-e, utána pedig elindultunk a Londoy Eye felé. Már kezdett a levegő kicsit hűlni, meg az ég sötétedni. Amikor odaértünk, már vártak bennünket, hiszen fizettünk azért, hogy este 9 órakor engedjenek fel. Sorba így is kellett állni, de legalább nem a végére. Miután megvoltak az ellenőrzések, hogy egyikünk sem terrorista, szépen lassacskán szálltunk befelé egy kapszulába. Az érdekesség az volt, hogy én mindig is abban a hitben voltam, hogy közben megállítják a kereket, amikor be vagy kiszállnak, de tévedtem. Olyan lassan forgott, hogy erre nem volt szükség. Nem fértünk el egy kapszulába, szóval már közben a másodikba szálltak az emberek, aztán hirtelen észbe kaptam, hogy nem fogunk ebbe sem beleférni. Választani kellett, ki legyen az a kettő, aki a harmadikra száll fel.
- Alex én most nem akarok veled lenni, mert úgyis folyton együtt vagyunk. – Teljesen váratlanul ért Abby kijelentése. Kezdtem, érteni mit akar.
- Felőlem, akkor majd megyek… - Nem tudta befejezni, mert Abby félbeszakította.
- Mész Nattel, igen. Chris már beszállt, úgyhogy lehetőleg ne öljétek meg egymást! – viccelődött, és közben rám kacsintott egyet. A szívem kihagyott vagy két ütemet, amikor ott maradtunk ketten, és közelebb lépett hozzám.
- Hát, ketten maradtunk. Remélem nem gond. – Az a mosoly az arcán olyan hatással volt rám, hogy szerintem olvadoztam.
- Nem, dehogy. – A szám a fülemig érhetett a nagy vigyoromtól. Gondolatban már legalább ezer verziót kitaláltam az első közös programunkra kettesben, de a London Eye nem szerepelt egyik között sem. Ez a spontán dolog talán jobb is volt.

Miután megérkezett végre az a kapszula amibe már mi is befértünk, kicsit tartottam attól, hogy belepottyanok a vízbe. Nagyot nyeltem, és igyekeztem nem lefelé nézni, és gyors lenni. Szerencsére Alex kiszúrta, hogy segítségre van szükségem, és beemelt a kapszulába azután, hogy ő beszállt. Csak annyi járt az eszemben, hogy mi a fenét fogunk mi itt fél órán keresztül csinálni? Persze lettek volna jó ötleteim, de koránt sem volt még biztos, hogy felkeltettem az érdeklődését.

2010. november 27., szombat

Csapó 02. - Love Bomb

2. fejezet - A kávézó

Chrisszel a konyhában próbáltunk összerakni valami kellemes és könnyű vacsorát, de csak valami furcsa trutyi lett a turmixunkból is, szóval már készültem feladni a küzdelmet.
- Most komolyan, miért nem segít anya? Tudja, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok akkor, amikor a főzésről van szó, és csak benn ül a nappaliban, és lógatja a lábát. – A fejemet csóváltam, és igyekeztem anya eszével érvelni, de nem ment.
- Nat, anyukád elfáradt. Miért akarod, hogy olyan legyen, mint egy robot? – Felém fordult, és olyan ábrázattal spékelte meg, hogy nem volt szívem tovább szidni anyát. Chrisnek teljesen igaza volt. Csak nagyot sóhajtottam, és a szakácskönyvet lapozgattam tovább. Valami hirtelen zaj ütötte meg a fülem és kinéztem az ablakon. Sötét volt, úgyhogy elég nehezen lehetett kilátni. Mielőtt túlságosan elragadtattam volna magam valami rémes tévhitbe, hogy betörnek hozzánk vagy hasonló, belépett az említett a konyhába.

- Hagyjátok csak rám a vacsit, gyerekek! Sipirc fel a szobátokba, majd szólok ha készen van. – Azt hiszem anya is belátta, hogy jobb engem eltávolítani a konyhától. Még mindig kifelé meredtem az ablakon, amikor Chris megkocogtatta a vállam, hogy mire várok. Majdnem eltévedtem megint a sok szoba között, de végül sikerült megtalálni az enyémet. Leültem az ablakba, és azt vártam, hogy Chris is odajöjjön, de ehelyett csak az ágyra vágta le magát.
- Szerinted jobb életünk lesz itt? – Olyan komoly hangszínnel kérdeztem, hogy rendesen felugrott az ágyról megnézni vajon jól hallja-e.
- Az ég szerelmére! Ne kezdd megint! – szidott le kedvesen, és valamit mozgolódott az ágyon.
- De mégis mit vársz tőlem? Minden megváltozott! – A kertet figyeltem és azt, ahogy a szellő megmozgatja a fákat. Nem volt kedvem az arcára koncentrálni, mert minden érzelmét elárulta volna és valószínű volt, hogy ezzel a témával már kezdtem kiakasztani.

- Hé, ne izgulj már ennyit! Mondtam már, hogy nem lesz semmi baj. Persze először biztos nem lesz fenékig tejfel, de hát istenem, ilyen az élet! – A fenékig tejfel hallatán sikerült úgy felnevetnem, mintha a világ legjobb poénját osztotta volna meg velem.
- Még jó, hogy nyári szünet van – mondtam őszintén, és kezdtem megnyugodni. Sikerült beleélnem magam abba, hogy nem lesz semmilyen gubanc, és tisztában voltam vele, hogy ennek a sikere rajtam is múlik.
- Hamar elrepül ez a két hét, szóval lelkiekben készítsd fel magad! – Felé fordultam, és elmosolyodtam.
- Erősebb vagyok én annál, hogy ennyitől összetörjek! – Határozott voltam, és úgy éreztem így is van. Annyi mindent átéltem már, és bár annyira rossz életem nem volt, nehéz volt különcnek lenni Amerikában.

- Tudom. – Rám mosolygott, és egy pillanattal később hallottuk anya hangját, miszerint kész a kaja. Chris elindult, és már majdnem szólásra nyitotta a száját, amikor bevágtam, hogy nincs kedvem lemenni, de ő mehet, ha akar. Amint kilépett az ajtón még gondolkoztam pár percen keresztül, de aztán úgy döntöttem, jobb lesz aludni. Olyan fáradt voltam, hogy alig kellett bemásznom az ágyba, már aludtam is.

Reggel arra keltem, hogy anya hangosan bömböltet valami zenét a ház másik végében. Gyanítottam, hogy a reggelit készíti, és elhúztam a számat, mert tudtam, hogy nem tetszett neki a tegnap esti malőröm. Mindig is utálta, ha nem mentem enni, mert rögtön ráérzett arra, hogy valami bánt. Ennek ellenére a legtöbbször mégiscsak Chrisszel beszéltem meg a legtöbb gondomat. Amikor körülnéztem a szobában feltűnt, hogy ő nincs benn, és miután tíz perc alatt rendbe szedtem magam, elindultam megkeresni. A konyhában találtam rá anyára, és nem értettem hova tűnt John is.

- Többiek? – kérdeztem tömören értetlenül, miközben lehalkítottam a rádiót.
- Elmentek futni. Tudod, hogy John mennyire odavan az egészséges életmódért.
- Chris futni ment? Na de ő nem is szokott… – Nagyjából úgy nézhettem ki, mintha a világ legnagyobb rejtélyét mondták volna meg, és csalódásomra rájöttem volna, hogy ez nekem sem okozott volna gondot kitalálni. Pedig nem vagyok jó az ilyesmikben.
- Ugyan már! Reggel ő vetette fel az ötletet, szóval úgy tűnik, van végre valami, amit nem mondott el még neked se – mondta elégedetten, én pedig már lejátszottam magamban azt a verziót, hogy leütöm egy serpenyővel.

- Ilyesmit miért titkolna? Ez semmiség, anya. Csupán nem volt szó róla sohasem, hogy mit csinál reggelenként, mert tudod semmi közöm nincs hozzá. Ez az ő dolga. – Elvettem a pultról egy banánt, és lassan azt kezdtem el eszegetni. Gyorsabban szerettem volna, de anya folyton olyanokat mondott, amiket nem hagyhattam szó nélkül.
- Hát, megeshet. – Nyugodtan hámozta meg a gyümölcsöket, és készítette a salátát, közben pedig dudorászni kezdett. Mintha nem lett volna elég idegesítő a rádióból szóló zene, most már ez is zavart.
- Nem megeshet, hanem így van. – Korán volt még reggel így tiltakozni ellene, de nem hagytam magam.

- Ne vedd már ennyire a szívedre, kincsem. Lehet, csak tetszeni akar a lányoknak, hiszen már éppen ideje volt, hogy egy kicsit szétszakadjatok. Hogy lesz így barátod, ha Christopher mindig veled van? Nem gondolod, hogy a barátodnak nézik majd? – Meglepett azzal, amit most megosztott velem a nézeteiből és, alig tudtam lenyelni az étel falatot.
- Nem veszem, és amúgy meg nem érdekel, ki mit gondol, mert én tudom, hogy ő a legjobb barátom és kész – jelentettem ki csípős hangnemben, és lenyeltem az utolsó falatot a banánból. Kidobtam a héját, és vetettem még egy utolsó dühös pillantást anyára, és felviharzottam a szobámba. Két perccel később végig gondoltam, amit hallottam, és be kellett vallanom magamnak, hogy ez tényleg félreérthető lehet azoknak, akik nem ismernek.

Eldöntöttem, hogy amint lesz egy barátnőm, rögtön tudatom vele mi a helyzet, mondjuk egy utcán, ahol sokan hallhatják, és el van intézve. Persze ez a terv még olyan messzinek tűnt, tekintve hogy még senkit nem ismertem meg. Kicsit úgy éreztem mintha ez mégsem lenne olyan jó döntés, de reméltem, hogy Chris nem érzi majd úgy, hogy szégyellem őt vagy hasonló. Ez nem volt igaz, csak… Igazat adtam anyának abban, hogy így tényleg semmi esélyem egy pasival lenni vagy összejönni, ha úgy adódna a helyzet.

- Nem akarsz utánuk menni? – Anya úgy rám hozta a frászt, hogy rendesen felugrottam, és beütöttem a falba a kezem. Nem számítottam rá, hogy idejön.
- Uhhh! Ez fájt! – panaszkodtam, és ránéztem, hogy mégis hogy gondolta ezt.
- Valahol a közelben lehetnek, mert nem indultak el olyan rég. Talán még egy fél órája sincs. – Nem akartam mondani, hogy fél óra alatt már végigfuthatták a fél várost olyan gyorsak, de mindegy.
- Mégis hogy találjam meg őket szerinted itt Chorleywoodban? – Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy egyszer nem voltam még a környéken, és eltévedhetek. Apropó Chorleywood, mondtam már, hogy ez egy apró város Londonhoz közel?

- Olyan kicsi ez a város New Yorkhoz képest, szóval nem akadályoz meg semmi a hazajutásban. Ha odahaza sikerült, itt sem fog neked nehézséget okozni. – Legszívesebben lecsaptam volna ismét, de csak intettem egyet a kezemmel. Már kezdett annyira felhúzni, hogy inkább úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha megkeresem a többieket. Addig sem kell itthon lennem. Kinyitottam az ablakot hogy felmérjem, milyen hideg van, és örömmel nyugtáztam magamban, hogy bőven elég egy hosszabb nadrág és a felsőm fölé egy vékony pulcsi.

- Mégis mekkora ez a város? – szögeztem neki a kérdést, mire felnevetett.
- Alig pár ezren laknak itt, szívem. Mi a külvárosában lakunk, szóval, ha engem kérdezel, kifelé menet balra menj majd az úton, mert arra van a belváros. Nem hiszem, hogy a nagy semmi közepén futnának a fiúk. – Rám kacsintott, és elindult a szekrényem fele, hogy kivegyen valamit. Nem zavartatta magát, hogy esetleg megkérdezze zavar-e, hogy turkál a holmijaim között.
- Csak látni, hogy merre van a belváros.
- Tévedsz, mert a keskeny utat mindenhol fák veszik körbe, és nem látszik, hogy jó irányba mész-e. – De jó, hogy éppen az előbb mondta, hogy szinte gyerekjáték itt eligazodni.

- Fantasztikus! Itt az isten háta mögött fogok eltévedni azért, mert te azt mondtad, hogy jó ötlet megkeresni őket. – Nyugtalan voltam, és gyorsan kaptam magamra a hosszabb nadrágot és a pulóvert, felvettem a táskámat és a fényképezőmet az ágyamról, és már indultam is. Halkan hallottam még valami olyasmit, hogy vigyázzak magamra és kerüljem a bajt, de már a bejáratnál voltam. Az ajtót kinyitva a friss levegő megörvendeztette az orromat, engem pedig az, hogy egyre távolabb vagyok a háztól. A kapuhoz kiérve szerencsétlenkedtem pár percet a kulcsokkal, aztán amikor rájöttem végre melyik nyitja, sietősen távoztam.

Most először néztem szembe a keskeny, fákkal övezett utcácskával, és valamiért örömmel töltött el. Minden olyan nyugodt és békés volt, ahogy azt az ember el is várja az álmos kisvárosoktól. Halk léptekkel indultam el balra fordulva, és magamban mindent próbáltam megjegyezni, ami megragadta a figyelmemet. Hopp egy sárga postaláda, hopp egy leroskadt kerítés. Annyira ezekre az apróságokra koncentráltam, hogy alig akartak feltűnni a nagy villák a szomszédságunkban. Mindenhova egy apró feljáró vezetett, és mindegyik háznak saját hóbortos nevet adtak elnevezésül, amiről a kapukon lévő kis táblák árulkodtak. Olyan harminc percig csemegézhettem a gyorsjárású tempómban ezekben a kiírásokban, míg végül megjelent előttem a belváros.

Legalábbis erre következtettem a kis boltokból és a kisebb-nagyobb házakból. Nem kellett sok idő, hogy kiszúrjak egy szimpatikus boltot, és bemenjek. A kis kávézó belülről is kellemesen volt berendezve, nem volt se túlzsúfolt, se túl szétesett. Néhány hasonló korú lány sugdolózva méregetett, míg én rendeltem egy üdítőt. Már a helyemen voltam, és békésen iszogattam, amikor egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy tele lett a hely emberekkel. Feszélyezett, mert idegennek éreztem magam, és volt egy olyan megérzésem, hogy sokan nem tudták mire vélni az ottlétem.

Hirtelen egy szőke hajú lány került a semmiből elém, és majdnem átesett az asztalon, annyira sietett volna valahova vagy meglökték. Nem láttam.
- A fenébe! Majdnem kiborítottam – célozott az üdítőmre, amit ügyesen arrébb csúsztattam a jó reflexeim miatt. Úgy tűnt, nem csak úgy odalökte a szavakat, hanem úgy is gondolta.
- Semmi gond. – Csak ennyire futotta tőlem, mert valahogy nem voltam társalgós kedvemben anya miatt, meg hát, aki ismer, az már tudja, hogy nem nagyon tudok barátkozni, mert a legtöbben nem akartak velem. Az ilyen szituációkban mindig leégek pont emiatt. Talán ezért is összpontosítottam szőke loknijaira inkább, és nem rá.

- Baj lenne, ha leülnék ide? Ez az egyetlen üres sarok. – Ijedten néztem körbe, és szomorúan tisztáztam magamban, hogy ez így van. A székre mutattam, és magamra erőltettem egy mosolyt. Igazából zavart, hogy valaki nyitott volt felém, mert ez egy új érzés volt. A pusmogás egyre hangosabb lett a hátam mögött. Úgy tűnik én voltam a legkedveltebb beszédtéma.
- Csak tessék.
- Abigail Moers vagyok, törzsgyökeres chorleywoodi, és csak szólok, hogy ez a kedvenc helyem. De amúgy szólíts csak Abbynek. – A mosolya a new yorki gyerekek önfeledt játszadozására emlékeztetett. Végigmértem miközben leült, és úgy gondoltam, hogy elég csinos kisvárosi így női szemmel is.

- Bocsi, hogy elfoglaltam a helyed. Új vagyok még itt. – Az ablakon néztem ki, és közben kortyoltam egyet a kólámból. Majdnem elfelejtkeztem a bemutatkozásról, szóval félősen fordultam vissza felé. – New Yorkból jöttem, tegnap érkeztünk, és a nevem Natalie Bradford.
- New York a kedvenc városom, olyan, mint a filmekben mutatják? – Lelkes volt és kedves, így kezdtem én is megnyílni.
- Óh, hát a nagy reggeli és esti dugókat nem mutatják! – Mosolyodtam el magam, és úgy éreztem egyre szimpatikusabb ez a lány. Nagyjából egyidősnek tippeltem meg velem, ami még egy plusz pont volt a javára.

- Azt mindjárt gondoltam! Mit szólsz Chorleywoodhoz? – Békésen eszegetni kezdte a szendvicsét, amit imént hozott ki az egyik pincérnő. Én meg csak úgy éreztem, jó társalogni vele.
- Még nem sokat láttam belőle, úgyhogy addig inkább nem mondanék semmit – vallottam be őszintén, mert nem akartam egy nagy semminek titulálni a lakhelyét.
- Unalmas lehet egy nagyváros után, de egy idő múlva majd ráérzel a szépségére.
- Remélem. – Szomorúan vizsgáltam a kinti zuhét, ami rákezdett. Olyan érzésem volt, mintha egy villám csapott volna belém, amikor jött a felismerés, hogy nincs nálam esernyő.
- Valami baj van? – Erre a kérdésre legalább egy hétig folyamatosan nyomhatnám a keserves rizsámat, de…

- Csak én lehetek az az idióta, aki Angliában nem hoz magával esernyőt. – Felnevetett, de nekem valahogy nem tűnt viccesnek, amit mondtam. Azt reméltem, nem csak én jártam így, hanem Chrisszék is.
- Hát tényleg nem ártott volna hoznod, de ha gondolod, szívesen hazakísérlek. Elég nagy az esernyőm kettőnknek, elvégre nem vagyunk vízilovak. – Egy aprót sikerült nevetnem, majd hálásan néztem rá.
- Nem tudom, mit csinálnék nélküled. Valószínűleg a szünetem vége tüdőgyulladással menne el. – Olyan volt nekem, akár egy őrangyal, aki minden rossztól megvéd abban a pillanatban.
- Mondd csak, vannak már barátaid itt? Jártál itt azelőtt? – Kíváncsi volt, és a hátam mögött is azok lehettek a többiek, mert halkulni kezdett a susmogás. A kérdéseire nemet mutattam a fejemmel.

- Az egyetlen barátom Chris, akivel együtt költöztünk ide. A legjobb barátom, szóval miatta vagyok most a belvárosban. – Folytattam volna, de a szavamba vágott.
- Azt hittem úgy érted ő a barátod, nem egy barátod. – Zavarba hozott, mert bár anyának hála erre számítottam, mégis itt és most váratlanul ért.
- Ovis korunk óta jóban vagyunk, olyan nekem, mint egy testvér.
- Itt lakik a belvárosban? – Annyit kérdezett, és annyi mindent tudott meg rólam percek alatt, mint odahaza Amerikában kb. az egész iskolám egyszerre egy év alatt.
- Nem, a szomszédom. Csak lejöttek a nevelőapámmal futni. – Az innivalóm elfogyott, szóval csak az üres poharat szorongattam már.
- Értem. – Nem tudtam mit kérdezzek, de szerencsémre mesélni kezdett. – Hát akkor átérzem mit jelent neked Chris, mert nekem tényleg van egy bátyám, és gondolom hasonlóak az érzéseink. Bár régen mi pont, hogy sokat civakodtunk, de nem lényeg. – Kíváncsivá tett, vajon milyen bátyja lehet, és már el is képzeltem valami csúnya, de annál szerethetőbb fiút.

- Valami furcsán áll rajtam? – muszáj volt kiböknöm, mert olyan nézése volt, hogy nem tudtam hova tenni.
- Csak… Mindig is szerettem volna olyan lenni, mint te. Nagyvárosi, divatos és szép. Biztos kedvelnek a fiúk. – Ironikusnak hatott az egész, tekintve hogy csak a nagyvárosi jelző volt igaz rám. De azért jól esett, hogy legalább egy valaki szépnek tart.
- Hidd el, a helyemben jobban örülnél, hogy olyan vagy, amilyen.
- Ugyan már! Néztél már tükörbe? – Ami azt illeti néztem, pont ezért nem osztom a véleményét.
- És te? Inkább beszéljünk másról. Ti hol laktok? – Jobbnak láttam terelni a témát, és keresztbetettem a lábaimat.

- Én tisztában vagyok az értékeimmel, és neked sem ártana. A főutcán, ahol a nagy villák vannak.
- Tényleg? Mi is. Abban a nagy sárga házban, de nem tudom, hogy hívják, nem néztem a nevét. – Kicsit kínos volt, hogy nem tudtam a saját házunk nevét sem.
- Tudom, melyikről van szó, már időközben összeraktam a kirakóst. Johnt ismerem, bár már régóta nem hallottunk valami túl sokat róla. A szülei jóban vannak itt mindenkivel, szóval már lázban ég legalább a fél város, hogy megismerjen téged és az anyukádat. – Majdnem eltátottam a számat az információk hallatán. Sejtettem, hogy itt mindenki tud mindent a másikról, és gyorsan terjednek a hírek, de hogy ennyire…

- Igen? – Te jó ég! Véletlenül se lehetek egy helyen többé anyával, mert rögtön dicsekedni kezd velem.
- A hangodból ítélve ez nem tetszhet neked. – Ügyes megállapítás.
- Hát, nem vagyok valami túl népszerű ember, és szokatlan érzés. – Lehet, hogy abban a hitben kellett volna hagynom, hogy mekkora menő egy csajszi jött Chorleywoodba. Most már mindegy.
- Akkor szokj hozzá, Nat. – Furcsa volt, hogy a becenevemen szólított, mégis kellemes. Az órámra pillantottam, és úgy döntöttem jobb elindulni. Még jó lett volna maradni, de nem tudhattam van-e valami programja mára, és nem akartam megkockáztatni, hogy megharagszik rám.

- Indulhatunk? Nem maradhatok túl sokáig el otthonról, mert még a végén azt hiszik elszöktem – viccelődtem, és igyekeztem nem foglalkozni a többi emberrel, és Abbyre koncentrálni. Rájöttem, hogy ő az egyetlen ember, akire most érdemes. Magamban el is határoztam, hogy később is jó lenne találkozni vele.
- Emiatt ne aggódj, Johnt ismerve biztos kimentene a csávából akkor is, ha ez így lenne.
Felálltam és a táskámban csörögni kezdett a mobilom, szóval kénytelen voltam felvenni ott a kávézó közepén, és még jobban felhívni magamra a figyelmet. A kijelző Chris nevét mutatta és a hangja aggódó volt.

- Kérlek, mondd, hogy nem csináltál semmi hülyeséget! – Felemeltem a szemeimet, ezzel akartam jelezni, hogy téved. Aztán leesett a tantusz, hogy ezt ő nem láthatja.
- Nem, éppen ellenkezőleg. Barátkozom. – A vonal végén egy furcsa nevetés hallatszott, mert már ismert jól, hogy tudja ez mennyire lehetséges. Ha nem én magam lennék ebben a helyzetben, nem is állítanám, hogy igaz.
- Hol a fenében vagy? Eszedben sem volt megkeresni minket, ugye? – Bármennyire is szerettem őt, most nagyon felidegesített.

- A belvárosban vagyok Abbyvel, az új barátnőmmel. – Rápillantottam az említettre, aki mosolyogva nyugtázta, hogy barátnőmnek nevezem. – Nemsokára otthon vagyok. – Kinyomtam a telefont, és a röhögcsélő csajokra néztem dühösen, mert már teljesen biztos voltam benne, hogy engem cikiznek. Abby is észrevette és kézen fogva tolt finoman az ajtó felé, mert nem tudhatta, hogy nem vagyok balhézó típus. Kifelé menet az esernyőt gyorsan kinyitotta, és kiállt a bejárat mellé. Míg én az ajtót fogtam, valaki sietve lépett oda hozzá.
- Hát itt vagy! Mikor jössz már haza? – A hang olyan kellemes volt, mintha simogatott volna, és a hozzá párosuló látvány is felvidított. Megtaláltam a Föld leghelyesebb nekem való pasiját! Meg sem bírtam mukkanni, csak néztem, ahogy Abbyvel beszélget. Közben végigtanulmányoztam az arca összes szegletét, és már éppen a testénél jártam, amikor megzavartak.

- Áh, már rég hazaértem volna csak megismertem Natalie-t, és kiderült, hogy a segítségemre van szüksége. – Óriási. Most égtem be Mr. Tökéletes előtt.
- Ki az a Natalie? – Annyira Abbyre volt ráhangolódva, hogy engem észre se vett. Barátnőm a fejével biccentett neki, hogy talán balra kéne fordulnia, hogy lásson. Csak zavartan mosolyogtam, amikor rám tekintett. Féltékeny voltam Abbyre, amiért vele foglalkozik. – Ez de gáz tőlem. Bocsi! – A lábaim remegni kezdtek, és kinyögtem valami „semmi baj” féle mondatot, aztán nagy nehezen kiléptem Abby mellé, hogy bemehessen Mr. Tökély a kávézóba. Amikor már úgy tűnt tiszta a terep, magamból kikelve faggattam az idegenről. Hirtelen sokkal barátságosabbá vált ez a hely.

- Ki volt ez a srác? – burkoltan próbáltam rávezetni a témára, de nem sikerült.
- Alex, a bátyám. – Nagy kő esett le a szívemről, és a szám a fülemig ért.
- Azta, ha ilyen bátyám lenne én… - Figyelmeztettem magam, hogy nem jó elárulni a rajongásomat neki. Legalábbis egyelőre.
- Hidd el, tud rosszabb is lenni, és gyakran kupán vágnám a hülyeségeiért. – Nehéz volt elhinni róla, bár igyekeztem nem elfogult lenni.
- Ezt miért mondod?
- Mert ő egy igazi rosszfiú, bár a lelke mélyén csupa érzés. – Lassan lépkedtünk hazafelé és azt kívántam bárcsak többet tudhatnék meg Alexről. Kellemes bizsergés töltötte el a testem, már csak a gondolatára is.

- Minden srác egy érző lélek, csak egy-kettő elég jól titkolja. Meg hát, mindenki csinál hülyeségeket. – A számból én magam elég furcsának ítéltem meg az első mondatot, de úgy tűnt Abby nem.
- Tudom, de nehéz észbentartani amikor már a negyedik palacsinta lóg a falon a jóvoltából, vagy ha a szomszédok kertjében portyázik. – Olyan nyílt volt velem, hogy nem tudtam eldönteni ez most a személyem miatt van-e, vagy szimplán ilyen a természete.
- Senki sem tökéletes. – Bár nem így gondoltam, mert nekem Alex pontosan az ellenkezőjét jutatta az eszembe. Már elhaladtunk a sárga postaláda mellett, és kezdtem amiatt csüggedni, hogy nem tudtam meg a legfontosabbat: vajon van-e barátnője.

- Persze, de mindegy. Így szeretem, ahogy van. – A mosolya őszinte volt.
- Ha gondolod, holnap vagy még ma később átjöhetnél hozzánk. – Kicsit hülyén éreztem magam, hogy főleg a bátyja miatt tartom ennyire szimpatikusnak, de az vigasztalt, hogy ha eddig képes voltam beszélgetni vele, akkor elég jóban leszünk majd idővel.
- Holnap úgy sincs semmi dolgom, szóval majd valamikor átnézek. – Felém fordult, és egyszerre mosolyogtunk rá a másikra. Hirtelen léptünk bele egy nagy tócsába, és lettünk csurom vizesek. A saját ügyetlenségünkön nevettünk hazáig, és már szinte fájt elengednem hazafelé őt, úgy megkedveltem. Amikor beértem a házba, Chris és anya már aggódva toporzékoltak a nappaliban.

- Na, végre! – kiáltottak fel mindketten egy kis időrendi csúszással, és anya frászt kapott a sáros ruháimtól.
- Natalie, hol a túróban jártál? Hogy nézel ki? – Az arcára tette a két kezét, és az ajkai egy kellemes o alakú kört formáztak a meglepettségtől. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkozik hol az ő lánya, mert ez, akit lát nem az övé.
- Csak egy pocsolyába léptem bele sikeresen úgy ötven méterre a kaputól, úgyhogy nyugodj meg. Nem látott senki Abigailen kívül. – Leesett az álla attól, hogy valaki velem volt.
- Remélem is! Most pedig mielőtt belekezdenél a beszámolódba, vedd le a ruháidat, és nyomás felöltözni! – Csak nem gondolja, hogy itt mindenki előtt levetkőzöm?

- Jó, bemegyek a szobámba, és a szennyesbe rakom őket, amint arrébb lépsz, mert útban vagy. – Nem tudott kihozni a sodromból, és Chris egyre furcsábban nézett rám.
- Kislányom, nem tudom ki az az Abigail, de szeretném megismerni. – Pont ettől tartottam.
- Nyugalom, holnap lesz lehetőséged rá, mert meghívtam hozzánk. – Elindultam a szobámba, és halkan hallottam, hogy Chrisnek magyaráz valamit, aztán becsuktam az ajtót. Pont végeztem az átöltözéssel, amikor Chris belépett.
- Na, jó, áruld el mi történt!