Csapó 02. - Love Bomb

2. fejezet - A kávézó

Chrisszel a konyhában próbáltunk összerakni valami kellemes és könnyű vacsorát, de csak valami furcsa trutyi lett a turmixunkból is, szóval már készültem feladni a küzdelmet.

- Most komolyan, miért nem segít anya? Tudja, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok akkor, amikor a főzésről van szó, és csak benn ül a nappaliban, és lógatja a lábát. – A fejemet csóváltam, és igyekeztem anya eszével érvelni, de nem ment.

- Nat, anyukád elfáradt. Miért akarod, hogy olyan legyen, mint egy robot? – Felém fordult, és olyan ábrázattal spékelte meg, hogy nem volt szívem tovább szidni anyát. Chrisnek teljesen igaza volt. Csak nagyot sóhajtottam, és a szakácskönyvet lapozgattam tovább. Valami hirtelen zaj ütötte meg a fülem és kinéztem az ablakon. Sötét volt, úgyhogy elég nehezen lehetett kilátni. Mielőtt túlságosan elragadtattam volna magam valami rémes tévhitbe, hogy betörnek hozzánk vagy hasonló, belépett az említett a konyhába.

- Hagyjátok csak rám a vacsit, gyerekek! Sipirc fel a szobátokba, majd szólok ha készen van. – Azt hiszem anya is belátta, hogy jobb engem eltávolítani a konyhától. Még mindig kifelé meredtem az ablakon, amikor Chris megkocogtatta a vállam, hogy mire várok. Majdnem eltévedtem megint a sok szoba között, de végül sikerült megtalálni az enyémet. Leültem az ablakba, és azt vártam, hogy Chris is odajöjjön, de ehelyett csak az ágyra vágta le magát.

- Szerinted jobb életünk lesz itt? – Olyan komoly hangszínnel kérdeztem, hogy rendesen felugrott az ágyról megnézni vajon jól hallja-e.

- Az ég szerelmére! Ne kezdd megint! – szidott le kedvesen, és valamit mozgolódott az ágyon.

- De mégis mit vársz tőlem? Minden megváltozott! – A kertet figyeltem és azt, ahogy a szellő megmozgatja a fákat. Nem volt kedvem az arcára koncentrálni, mert minden érzelmét elárulta volna és valószínű volt, hogy ezzel a témával már kezdtem kiakasztani.

- Hé, ne izgulj már ennyit! Mondtam már, hogy nem lesz semmi baj. Persze először biztos nem lesz fenékig tejfel, de hát istenem, ilyen az élet! – A fenékig tejfel hallatán sikerült úgy felnevetnem, mintha a világ legjobb poénját osztotta volna meg velem.

- Még jó, hogy nyári szünet van – mondtam őszintén, és kezdtem megnyugodni. Sikerült beleélnem magam abba, hogy nem lesz semmilyen gubanc, és tisztában voltam vele, hogy ennek a sikere rajtam is múlik.

- Hamar elrepül ez a két hét, szóval lelkiekben készítsd fel magad! – Felé fordultam, és elmosolyodtam.

- Erősebb vagyok én annál, hogy ennyitől összetörjek! – Határozott voltam, és úgy éreztem így is van. Annyi mindent átéltem már, és bár annyira rossz életem nem volt, nehéz volt különcnek lenni Amerikában.

- Tudom. – Rám mosolygott, és egy pillanattal később hallottuk anya hangját, miszerint kész a kaja. Chris elindult, és már majdnem szólásra nyitotta a száját, amikor bevágtam, hogy nincs kedvem lemenni, de ő mehet, ha akar. Amint kilépett az ajtón még gondolkoztam pár percen keresztül, de aztán úgy döntöttem, jobb lesz aludni. Olyan fáradt voltam, hogy alig kellett bemásznom az ágyba, már aludtam is.

Reggel arra keltem, hogy anya hangosan bömböltet valami zenét a ház másik végében. Gyanítottam, hogy a reggelit készíti, és elhúztam a számat, mert tudtam, hogy nem tetszett neki a tegnap esti malőröm. Mindig is utálta, ha nem mentem enni, mert rögtön ráérzett arra, hogy valami bánt. Ennek ellenére a legtöbbször mégiscsak Chrisszel beszéltem meg a legtöbb gondomat. Amikor körülnéztem a szobában feltűnt, hogy ő nincs benn, és miután tíz perc alatt rendbe szedtem magam, elindultam megkeresni. A konyhában találtam rá anyára, és nem értettem hova tűnt John is.

- Többiek? – kérdeztem tömören értetlenül, miközben lehalkítottam a rádiót.

- Elmentek futni. Tudod, hogy John mennyire odavan az egészséges életmódért.

- Chris futni ment? Na de ő nem is szokott… – Nagyjából úgy nézhettem ki, mintha a világ legnagyobb rejtélyét mondták volna meg, és csalódásomra rájöttem volna, hogy ez nekem sem okozott volna gondot kitalálni. Pedig nem vagyok jó az ilyesmikben.

- Ugyan már! Reggel ő vetette fel az ötletet, szóval úgy tűnik, van végre valami, amit nem mondott el még neked se – mondta elégedetten, én pedig már lejátszottam magamban azt a verziót, hogy leütöm egy serpenyővel.

- Ilyesmit miért titkolna? Ez semmiség, anya. Csupán nem volt szó róla sohasem, hogy mit csinál reggelenként, mert tudod semmi közöm nincs hozzá. Ez az ő dolga. – Elvettem a pultról egy banánt, és lassan azt kezdtem el eszegetni. Gyorsabban szerettem volna, de anya folyton olyanokat mondott, amiket nem hagyhattam szó nélkül.

- Hát, megeshet. – Nyugodtan hámozta meg a gyümölcsöket, és készítette a salátát, közben pedig dudorászni kezdett. Mintha nem lett volna elég idegesítő a rádióból szóló zene, most már ez is zavart.

- Nem megeshet, hanem így van. – Korán volt még reggel így tiltakozni ellene, de nem hagytam magam.

- Ne vedd már ennyire a szívedre, kincsem. Lehet, csak tetszeni akar a lányoknak, hiszen már éppen ideje volt, hogy egy kicsit szétszakadjatok. Hogy lesz így barátod, ha Christopher mindig veled van? Nem gondolod, hogy a barátodnak nézik majd? – Meglepett azzal, amit most megosztott velem a nézeteiből és, alig tudtam lenyelni az étel falatot.

- Nem veszem, és amúgy meg nem érdekel, ki mit gondol, mert én tudom, hogy ő a legjobb barátom és kész – jelentettem ki csípős hangnemben, és lenyeltem az utolsó falatot a banánból. Kidobtam a héját, és vetettem még egy utolsó dühös pillantást anyára, és felviharzottam a szobámba. Két perccel később végig gondoltam, amit hallottam, és be kellett vallanom magamnak, hogy ez tényleg félreérthető lehet azoknak, akik nem ismernek.

Eldöntöttem, hogy amint lesz egy barátnőm, rögtön tudatom vele mi a helyzet, mondjuk egy utcán, ahol sokan hallhatják, és el van intézve. Persze ez a terv még olyan messzinek tűnt, tekintve hogy még senkit nem ismertem meg. Kicsit úgy éreztem mintha ez mégsem lenne olyan jó döntés, de reméltem, hogy Chris nem érzi majd úgy, hogy szégyellem őt vagy hasonló. Ez nem volt igaz, csak… Igazat adtam anyának abban, hogy így tényleg semmi esélyem egy pasival lenni vagy összejönni, ha úgy adódna a helyzet.

- Nem akarsz utánuk menni? – Anya úgy rám hozta a frászt, hogy rendesen felugrottam, és beütöttem a falba a kezem. Nem számítottam rá, hogy idejön.

- Uhhh! Ez fájt! – panaszkodtam, és ránéztem, hogy mégis hogy gondolta ezt.

- Valahol a közelben lehetnek, mert nem indultak el olyan rég. Talán még egy fél órája sincs. – Nem akartam mondani, hogy fél óra alatt már végigfuthatták a fél várost olyan gyorsak, de mindegy.

- Mégis hogy találjam meg őket szerinted itt Chorleywoodban? – Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy egyszer nem voltam még a környéken, és eltévedhetek. Apropó Chorleywood, mondtam már, hogy ez egy apró város Londonhoz közel?

- Olyan kicsi ez a város New Yorkhoz képest, szóval nem akadályoz meg semmi a hazajutásban. Ha odahaza sikerült, itt sem fog neked nehézséget okozni. – Legszívesebben lecsaptam volna ismét, de csak intettem egyet a kezemmel. Már kezdett annyira felhúzni, hogy inkább úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha megkeresem a többieket. Addig sem kell itthon lennem. Kinyitottam az ablakot hogy felmérjem, milyen hideg van, és örömmel nyugtáztam magamban, hogy bőven elég egy hosszabb nadrág és a felsőm fölé egy vékony pulcsi.

- Mégis mekkora ez a város? – szögeztem neki a kérdést, mire felnevetett.

- Alig pár ezren laknak itt, szívem. Mi a külvárosában lakunk, szóval, ha engem kérdezel, kifelé menet balra menj majd az úton, mert arra van a belváros. Nem hiszem, hogy a nagy semmi közepén futnának a fiúk. – Rám kacsintott, és elindult a szekrényem fele, hogy kivegyen valamit. Nem zavartatta magát, hogy esetleg megkérdezze zavar-e, hogy turkál a holmijaim között.

- Csak látni, hogy merre van a belváros.

- Tévedsz, mert a keskeny utat mindenhol fák veszik körbe, és nem látszik, hogy jó irányba mész-e. – De jó, hogy éppen az előbb mondta, hogy szinte gyerekjáték itt eligazodni.

- Fantasztikus! Itt az isten háta mögött fogok eltévedni azért, mert te azt mondtad, hogy jó ötlet megkeresni őket. – Nyugtalan voltam, és gyorsan kaptam magamra a hosszabb nadrágot és a pulóvert, felvettem a táskámat és a fényképezőmet az ágyamról, és már indultam is. Halkan hallottam még valami olyasmit, hogy vigyázzak magamra és kerüljem a bajt, de már a bejáratnál voltam. Az ajtót kinyitva a friss levegő megörvendeztette az orromat, engem pedig az, hogy egyre távolabb vagyok a háztól. A kapuhoz kiérve szerencsétlenkedtem pár percet a kulcsokkal, aztán amikor rájöttem végre melyik nyitja, sietősen távoztam.

Most először néztem szembe a keskeny, fákkal övezett utcácskával, és valamiért örömmel töltött el. Minden olyan nyugodt és békés volt, ahogy azt az ember el is várja az álmos kisvárosoktól. Halk léptekkel indultam el balra fordulva, és magamban mindent próbáltam megjegyezni, ami megragadta a figyelmemet. Hopp egy sárga postaláda, hopp egy leroskadt kerítés. Annyira ezekre az apróságokra koncentráltam, hogy alig akartak feltűnni a nagy villák a szomszédságunkban. Mindenhova egy apró feljáró vezetett, és mindegyik háznak saját hóbortos nevet adtak elnevezésül, amiről a kapukon lévő kis táblák árulkodtak. Olyan harminc percig csemegézhettem a gyorsjárású tempómban ezekben a kiírásokban, míg végül megjelent előttem a belváros.

Legalábbis erre következtettem a kis boltokból és a kisebb-nagyobb házakból. Nem kellett sok idő, hogy kiszúrjak egy szimpatikus boltot, és bemenjek. A kis kávézó belülről is kellemesen volt berendezve, nem volt se túlzsúfolt, se túl szétesett. Néhány hasonló korú lány sugdolózva méregetett, míg én rendeltem egy üdítőt. Már a helyemen voltam, és békésen iszogattam, amikor egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy tele lett a hely emberekkel. Feszélyezett, mert idegennek éreztem magam, és volt egy olyan megérzésem, hogy sokan nem tudták mire vélni az ottlétem.

Hirtelen egy szőke hajú lány került a semmiből elém, és majdnem átesett az asztalon, annyira sietett volna valahova vagy meglökték. Nem láttam.

- A fenébe! Majdnem kiborítottam – célozott az üdítőmre, amit ügyesen arrébb csúsztattam a jó reflexeim miatt. Úgy tűnt, nem csak úgy odalökte a szavakat, hanem úgy is gondolta.

- Semmi gond. – Csak ennyire futotta tőlem, mert valahogy nem voltam társalgós kedvemben anya miatt, meg hát, aki ismer, az már tudja, hogy nem nagyon tudok barátkozni, mert a legtöbben nem akartak velem. Az ilyen szituációkban mindig leégek pont emiatt. Talán ezért is összpontosítottam szőke loknijaira inkább, és nem rá.

- Baj lenne, ha leülnék ide? Ez az egyetlen üres sarok. – Ijedten néztem körbe, és szomorúan tisztáztam magamban, hogy ez így van. A székre mutattam, és magamra erőltettem egy mosolyt. Igazából zavart, hogy valaki nyitott volt felém, mert ez egy új érzés volt. A pusmogás egyre hangosabb lett a hátam mögött. Úgy tűnik én voltam a legkedveltebb beszédtéma.

- Csak tessék.

- Abigail Moers vagyok, törzsgyökeres chorleywoodi, és csak szólok, hogy ez a kedvenc helyem. De amúgy szólíts csak Abbynek. – A mosolya a new yorki gyerekek önfeledt játszadozására emlékeztetett. Végigmértem miközben leült, és úgy gondoltam, hogy elég csinos kisvárosi így női szemmel is.

- Bocsi, hogy elfoglaltam a helyed. Új vagyok még itt. – Az ablakon néztem ki, és közben kortyoltam egyet a kólámból. Majdnem elfelejtkeztem a bemutatkozásról, szóval félősen fordultam vissza felé. – New Yorkból jöttem, tegnap érkeztünk, és a nevem Natalie Bradford.

- New York a kedvenc városom, olyan, mint a filmekben mutatják? – Lelkes volt és kedves, így kezdtem én is megnyílni.

- Óh, hát a nagy reggeli és esti dugókat nem mutatják! – Mosolyodtam el magam, és úgy éreztem egyre szimpatikusabb ez a lány. Nagyjából egyidősnek tippeltem meg velem, ami még egy plusz pont volt a javára.

- Azt mindjárt gondoltam! Mit szólsz Chorleywoodhoz? – Békésen eszegetni kezdte a szendvicsét, amit imént hozott ki az egyik pincérnő. Én meg csak úgy éreztem, jó társalogni vele.

- Még nem sokat láttam belőle, úgyhogy addig inkább nem mondanék semmit – vallottam be őszintén, mert nem akartam egy nagy semminek titulálni a lakhelyét.

- Unalmas lehet egy nagyváros után, de egy idő múlva majd ráérzel a szépségére.

- Remélem. – Szomorúan vizsgáltam a kinti zuhét, ami rákezdett. Olyan érzésem volt, mintha egy villám csapott volna belém, amikor jött a felismerés, hogy nincs nálam esernyő.

- Valami baj van? – Erre a kérdésre legalább egy hétig folyamatosan nyomhatnám a keserves rizsámat, de…

- Csak én lehetek az az idióta, aki Angliában nem hoz magával esernyőt. – Felnevetett, de nekem valahogy nem tűnt viccesnek, amit mondtam. Azt reméltem, nem csak én jártam így, hanem Chrisszék is.

- Hát tényleg nem ártott volna hoznod, de ha gondolod, szívesen hazakísérlek. Elég nagy az esernyőm kettőnknek, elvégre nem vagyunk vízilovak. – Egy aprót sikerült nevetnem, majd hálásan néztem rá.

- Nem tudom, mit csinálnék nélküled. Valószínűleg a szünetem vége tüdőgyulladással menne el. – Olyan volt nekem, akár egy őrangyal, aki minden rossztól megvéd abban a pillanatban.

- Mondd csak, vannak már barátaid itt? Jártál itt azelőtt? – Kíváncsi volt, és a hátam mögött is azok lehettek a többiek, mert halkulni kezdett a susmogás. A kérdéseire nemet mutattam a fejemmel.

- Az egyetlen barátom Chris, akivel együtt költöztünk ide. A legjobb barátom, szóval miatta vagyok most a belvárosban. – Folytattam volna, de a szavamba vágott.

- Azt hittem úgy érted ő a barátod, nem egy barátod. – Zavarba hozott, mert bár anyának hála erre számítottam, mégis itt és most váratlanul ért.

- Ovis korunk óta jóban vagyunk, olyan nekem, mint egy testvér.

- Itt lakik a belvárosban? – Annyit kérdezett, és annyi mindent tudott meg rólam percek alatt, mint odahaza Amerikában kb. az egész iskolám egyszerre egy év alatt.

- Nem, a szomszédom. Csak lejöttek a nevelőapámmal futni. – Az innivalóm elfogyott, szóval csak az üres poharat szorongattam már.

- Értem. – Nem tudtam mit kérdezzek, de szerencsémre mesélni kezdett. – Hát akkor átérzem mit jelent neked Chris, mert nekem tényleg van egy bátyám, és gondolom hasonlóak az érzéseink. Bár régen mi pont, hogy sokat civakodtunk, de nem lényeg. – Kíváncsivá tett, vajon milyen bátyja lehet, és már el is képzeltem valami csúnya, de annál szerethetőbb fiút.

- Valami furcsán áll rajtam? – muszáj volt kiböknöm, mert olyan nézése volt, hogy nem tudtam hova tenni.

- Csak… Mindig is szerettem volna olyan lenni, mint te. Nagyvárosi, divatos és szép. Biztos kedvelnek a fiúk. – Ironikusnak hatott az egész, tekintve hogy csak a nagyvárosi jelző volt igaz rám. De azért jól esett, hogy legalább egy valaki szépnek tart.

- Hidd el, a helyemben jobban örülnél, hogy olyan vagy, amilyen.

- Ugyan már! Néztél már tükörbe? – Ami azt illeti néztem, pont ezért nem osztom a véleményét.

- És te? Inkább beszéljünk másról. Ti hol laktok? – Jobbnak láttam terelni a témát, és keresztbetettem a lábaimat.

- Én tisztában vagyok az értékeimmel, és neked sem ártana. A főutcán, ahol a nagy villák vannak.

- Tényleg? Mi is. Abban a nagy sárga házban, de nem tudom, hogy hívják, nem néztem a nevét. – Kicsit kínos volt, hogy nem tudtam a saját házunk nevét sem.

- Tudom, melyikről van szó, már időközben összeraktam a kirakóst. Johnt ismerem, bár már régóta nem hallottunk valami túl sokat róla. A szülei jóban vannak itt mindenkivel, szóval már lázban ég legalább a fél város, hogy megismerjen téged és az anyukádat. – Majdnem eltátottam a számat az információk hallatán. Sejtettem, hogy itt mindenki tud mindent a másikról, és gyorsan terjednek a hírek, de hogy ennyire…

- Igen? – Te jó ég! Véletlenül se lehetek egy helyen többé anyával, mert rögtön dicsekedni kezd velem.

- A hangodból ítélve ez nem tetszhet neked. – Ügyes megállapítás.

- Hát, nem vagyok valami túl népszerű ember, és szokatlan érzés. – Lehet, hogy abban a hitben kellett volna hagynom, hogy mekkora menő egy csajszi jött Chorleywoodba. Most már mindegy.

- Akkor szokj hozzá, Nat. – Furcsa volt, hogy a becenevemen szólított, mégis kellemes. Az órámra pillantottam, és úgy döntöttem jobb elindulni. Még jó lett volna maradni, de nem tudhattam van-e valami programja mára, és nem akartam megkockáztatni, hogy megharagszik rám.

- Indulhatunk? Nem maradhatok túl sokáig el otthonról, mert még a végén azt hiszik elszöktem – viccelődtem, és igyekeztem nem foglalkozni a többi emberrel, és Abbyre koncentrálni. Rájöttem, hogy ő az egyetlen ember, akire most érdemes. Magamban el is határoztam, hogy később is jó lenne találkozni vele.

- Emiatt ne aggódj, Johnt ismerve biztos kimentene a csávából akkor is, ha ez így lenne.

Felálltam és a táskámban csörögni kezdett a mobilom, szóval kénytelen voltam felvenni ott a kávézó közepén, és még jobban felhívni magamra a figyelmet. A kijelző Chris nevét mutatta és a hangja aggódó volt.

- Kérlek, mondd, hogy nem csináltál semmi hülyeséget! – Felemeltem a szemeimet, ezzel akartam jelezni, hogy téved. Aztán leesett a tantusz, hogy ezt ő nem láthatja.

- Nem, éppen ellenkezőleg. Barátkozom. – A vonal végén egy furcsa nevetés hallatszott, mert már ismert jól, hogy tudja ez mennyire lehetséges. Ha nem én magam lennék ebben a helyzetben, nem is állítanám, hogy igaz.

- Hol a fenében vagy? Eszedben sem volt megkeresni minket, ugye? – Bármennyire is szerettem őt, most nagyon felidegesített.

- A belvárosban vagyok Abbyvel, az új barátnőmmel. – Rápillantottam az említettre, aki mosolyogva nyugtázta, hogy barátnőmnek nevezem. – Nemsokára otthon vagyok. – Kinyomtam a telefont, és a röhögcsélő csajokra néztem dühösen, mert már teljesen biztos voltam benne, hogy engem cikiznek. Abby is észrevette és kézen fogva tolt finoman az ajtó felé, mert nem tudhatta, hogy nem vagyok balhézó típus. Kifelé menet az esernyőt gyorsan kinyitotta, és kiállt a bejárat mellé. Míg én az ajtót fogtam, valaki sietve lépett oda hozzá.

- Hát itt vagy! Mikor jössz már haza? – A hang olyan kellemes volt, mintha simogatott volna, és a hozzá párosuló látvány is felvidított. Megtaláltam a Föld leghelyesebb nekem való pasiját! Meg sem bírtam mukkanni, csak néztem, ahogy Abbyvel beszélget. Közben végigtanulmányoztam az arca összes szegletét, és már éppen a testénél jártam, amikor megzavartak.

- Áh, már rég hazaértem volna csak megismertem Natalie-t, és kiderült, hogy a segítségemre van szüksége. – Óriási. Most égtem be Mr. Tökéletes előtt.

- Ki az a Natalie? – Annyira Abbyre volt ráhangolódva, hogy engem észre se vett. Barátnőm a fejével biccentett neki, hogy talán balra kéne fordulnia, hogy lásson. Csak zavartan mosolyogtam, amikor rám tekintett. Féltékeny voltam Abbyre, amiért vele foglalkozik. – Ez de gáz tőlem. Bocsi! – A lábaim remegni kezdtek, és kinyögtem valami „semmi baj” féle mondatot, aztán nagy nehezen kiléptem Abby mellé, hogy bemehessen Mr. Tökély a kávézóba. Amikor már úgy tűnt tiszta a terep, magamból kikelve faggattam az idegenről. Hirtelen sokkal barátságosabbá vált ez a hely.

- Ki volt ez a srác? – burkoltan próbáltam rávezetni a témára, de nem sikerült.

- Alex, a bátyám. – Nagy kő esett le a szívemről, és a szám a fülemig ért.

- Azta, ha ilyen bátyám lenne én… - Figyelmeztettem magam, hogy nem jó elárulni a rajongásomat neki. Legalábbis egyelőre.

- Hidd el, tud rosszabb is lenni, és gyakran kupán vágnám a hülyeségeiért. – Nehéz volt elhinni róla, bár igyekeztem nem elfogult lenni.

- Ezt miért mondod?

- Mert ő egy igazi rosszfiú, bár a lelke mélyén csupa érzés. – Lassan lépkedtünk hazafelé és azt kívántam bárcsak többet tudhatnék meg Alexről. Kellemes bizsergés töltötte el a testem, már csak a gondolatára is.

- Minden srác egy érző lélek, csak egy-kettő elég jól titkolja. Meg hát, mindenki csinál hülyeségeket. – A számból én magam elég furcsának ítéltem meg az első mondatot, de úgy tűnt Abby nem.

- Tudom, de nehéz észbentartani amikor már a negyedik palacsinta lóg a falon a jóvoltából, vagy ha a szomszédok kertjében portyázik. – Olyan nyílt volt velem, hogy nem tudtam eldönteni ez most a személyem miatt van-e, vagy szimplán ilyen a természete.

- Senki sem tökéletes. – Bár nem így gondoltam, mert nekem Alex pontosan az ellenkezőjét jutatta az eszembe. Már elhaladtunk a sárga postaláda mellett, és kezdtem amiatt csüggedni, hogy nem tudtam meg a legfontosabbat: vajon van-e barátnője.

- Persze, de mindegy. Így szeretem, ahogy van. – A mosolya őszinte volt.

- Ha gondolod, holnap vagy még ma később átjöhetnél hozzánk. – Kicsit hülyén éreztem magam, hogy főleg a bátyja miatt tartom ennyire szimpatikusnak, de az vigasztalt, hogy ha eddig képes voltam beszélgetni vele, akkor elég jóban leszünk majd idővel.

- Holnap úgy sincs semmi dolgom, szóval majd valamikor átnézek. – Felém fordult, és egyszerre mosolyogtunk rá a másikra. Hirtelen léptünk bele egy nagy tócsába, és lettünk csurom vizesek. A saját ügyetlenségünkön nevettünk hazáig, és már szinte fájt elengednem hazafelé őt, úgy megkedveltem. Amikor beértem a házba, Chris és anya már aggódva toporzékoltak a nappaliban.

- Na, végre! – kiáltottak fel mindketten egy kis időrendi csúszással, és anya frászt kapott a sáros ruháimtól.

- Natalie, hol a túróban jártál? Hogy nézel ki? – Az arcára tette a két kezét, és az ajkai egy kellemes o alakú kört formáztak a meglepettségtől. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkozik hol az ő lánya, mert ez, akit lát nem az övé.

- Csak egy pocsolyába léptem bele sikeresen úgy ötven méterre a kaputól, úgyhogy nyugodj meg. Nem látott senki Abigailen kívül. – Leesett az álla attól, hogy valaki velem volt.

- Remélem is! Most pedig mielőtt belekezdenél a beszámolódba, vedd le a ruháidat, és nyomás felöltözni! – Csak nem gondolja, hogy itt mindenki előtt levetkőzöm?

- Jó, bemegyek a szobámba, és a szennyesbe rakom őket, amint arrébb lépsz, mert útban vagy. – Nem tudott kihozni a sodromból, és Chris egyre furcsábban nézett rám.

- Kislányom, nem tudom ki az az Abigail, de szeretném megismerni. – Pont ettől tartottam.

- Nyugalom, holnap lesz lehetőséged rá, mert meghívtam hozzánk. – Elindultam a szobámba, és halkan hallottam, hogy Chrisnek magyaráz valamit, aztán becsuktam az ajtót. Pont végeztem az átöltözéssel, amikor Chris belépett.

- Na, jó, áruld el mi történt!