Csapó 01. - Love Bomb

1. fejezet - A költözés

Két hónappal ezelőtt egyszerűen nem voltam képes felfogni, mit fogok kezdeni a több hónapos nyári szünetemmel. Emlékszem, hogy törtem egyre erősebben a fejem a jobb megoldás megtalálása végett, de nem jutottam semmire. Most, most pedig a legszívesebben visszamásznék az ágyamba és fel sem kelnék. Úgy telt el a szabadidőm fele, hogy semmit nem csináltam. Persze nyílván ettem, aludtam és a többi, de semmi különlegeset. Mégcsak nyaralni sem mentünk anyáékkal. Kimásztam a tükör elé a szobámban és végignéztem magamon. Szörnyű volt a látvány: a hajam össze-vissza állt, a szemeimmel hunyorogtam az erősen beszűrődő napfény miatt és a pizsamám sem a legszexibb ruhám volt a világon. A nagy borzalkodásomat egy kopogás zaja szakította félbe, mivel a fejem automatikusan az ajtóm felé fordult.

- Natalie, beszélnünk kell! – Már kezdtem megijedni, ahogy anya arcát vizsgálgattam. Olyan komoly képet vágott, hogy teljesen biztos voltam abban, hogy rossz hír következik. Valahogy sosem hagyott időt ilyesmikre felkészülni. Most is csak kényelmesen belibbent a szobám közepére és leült az ágyamra.

- Folytasd, már úgyis tudom hogy nem érdemes ezzel várni – mondtam nyugodtan és közben fésülni kezdtem a hajam. A szemem végig a tükrön volt, hogy láthassam őt is.

- Kicsim, nem is tudom hogy kezdjem… - Felemeltem a szemeimet és sóhajtottam egyet. Minden egyes gondteli beszélgetésünk így kezdődött már évek óta. Már éppen meg akartam szólalni, de folytatta. – Tudom, hogy nem fog tetszeni neked és minden bizonnyal a pokolba kívánsz majd engem és apádat, de… Sajnálom Natalie, de elköltözünk.

Az első gondolatom az volt, hogy most sírnom kéne vagy nevetnem. Nem tudtam eldönteni. Aztán eszembe jutott, hogy először végig kéne hallgatnom, utána a többi jön magától.

- De hát hova? – kérdeztem kétségbeesve, kissé rekedtes hangszínben és hátrafordultam. Több szóra nem jutotta, mert hirtelen úgy éreztem nem kapok levegőt.

- Johnnal úgy döntöttünk, hogy jobb lesz nekünk Angliában – A hangja nyugodt volt, bár a testtartása és az arcvonásai nem erről árulkodtak.

- Anya, kérlek mondd, hogy ez csak egy vicc! – könyörögtem neki és a szememben már meg is jelent az angol képmásom valahol a semmi közepén. Nem tetszett a képzelgésem.

- Azért szólok neked az utolsó pillanatban, mert így könnyebb elfogadnod. Hatalmas változás lesz ez mindannyiunknak, de már minden el van intézve és három nap múlva indulunk. – Köpni-nyelni nem tudtam. Először is, hogy gondolják ezek ketten, hogy nekem bárhogy is könnyű lesz ezt elfogadni? Másodszor, minden ide köt, az egész életem. Három nap alatt hogy dobjam el magamtól mindezt? Lehetetlen. Végül pedig, mi az hogy én az égvilágon semmit nem vettem észre a jelekből? Mert biztos voltak, csak ezek szerint én voltam a vak.

- Most legyek hálás, hogy nem az utolsó pillanatban szólsz, amikor már a gépen ülünk? – kérdeztem flegmán és olyan szemtelen képet vágtam hozzá, hogy anya rendesen bepipult. Felállt és a mutatóujját feltartva magyarázott tovább.

- Beismerem, lehet neked nem tűnik jónak ez a megoldás kislányom, de ez van. Kaptam egy jólkereső munkaajánlatot és amikor John felajánlotta, hogy költözzünk át akkor hozzá, megragadtam a lehetőséget. Látom, hogy te sem érzed itt olyan jól magad és ne is próbáld letagadni! Alig vannak barátaid Natalie és alig jársz el itthonról! Csoda, hogy egyáltalán a divatot követed! – Mélyen szívem ütött az utolsó mondata. Most vegyem úgy, hogy az anyám csúnyán megmondta az igazat? Mert minden szava igaz. Tényleg nem érzem itt magam jól, alig mozdulok ki itthonról és csak Chrisszel barátkozom. Viszont biztos, hogy Angliában még rosszabb lesz. John, a nevelőapám már mesélt az otthonáról és akkor is csak azért tetszett, mert nem kellett élőben is megnéznem.

- Szóval… mit mondjak majd Chrisnek? Most úgy őszintén, anya! – hívtam fel rá a figyelmét arra, hogy talán ez zavar engem a leginkább. Már ovis korunk óta legjobb barátok vagyunk. Hogy hagyhatnám itt?

- Gondoltam rá, hogy ez neked gondot jelent majd szívem. Én magam mentem át hozzájuk és beszéltem a szüleivel. Kiderült, hogy már rég tervezték a költözést és örömmel tudatom veled, hogy szomszédok leszünk – Visszatért az a nyugodt hangszíne, amit mindig is imádtam benne. Az embernek olyan érzése volt, mintha simogatná vagy puszit adna. Persze szegény fésűm kezdett összeroppanni a kezem szorítása alatt, olyan ideges maradtam még ennek ellenére is.

- Chris tudta, hogy elköltöznek Angliába és nem szólt nekem? – A lábaim és a hangom megremegtek, szóval muszáj voltam leülni. Mérgemben eldobtam a fésűmet és nagyot sóhajtottam.

- Egyáltalán nem volt biztos, hogy elmennek és nem akart megijeszteni. Tudta, hogy milyen érzékenyen érintene. – Anya próbálta védeni és én is igyekeztem nem haragudni rá, de most egyre inkább nem ment. Úgy éreztem, mindenki ellenem fordult. Az egész világ.

- Nem mondta el és kész! – Zavart voltam és mérges, nem javított volna a helyzeten semmi. Az arcomat a kezeimbe temettem és próbáltam lehiggadni.

- Apropó Chris… Hamarosan ideér, úgyhogy kérlek hozd rendbe magad. Egy nő nézzen ki mindig, úgy ahogyan illik! – Eddig kislány voltam meg szívem. Megjelenik Chris és akkor már nő vagyok?

- Nem akarom látni. Nem akarok senkit sem látni – mondtam halkan majd hallottam az ajtó zárulását. A szemeimben megjelent néhány apró könnycsepp, amiket letöröltem gyorsan. Utáltam kimutatni, ha valami fájt, inkább mindig magamban tartottam. Öt percbe sem tellett bele, hogy csengessen. A tükör előtt álltam éppen, immár felöltözve és rendezetten. Hallottam ahogy John üdvözli őt és felküldi a szobámba, közben pedig egyre idegesebb lettem. A lépcsőfokokat most is kettesével szedte, hallani lehetett. Meg sem lepődtem milyen hamar beért a szobámba. Mérgesen pillantottam rá és láttam, hogy félt. Félt attól, hogy elveszít. Tudta, hogyha megbánt valami komoly dologgal akkor a barátságunknak vége. Hagytam had szólaljon meg ő hamarabb.

- Nat! Sajnálom, de nem mondhattam el – A hangja bizonytalan volt és félénk, mint ahogy általában ő maga szokott az lenni, de most mégis olyan más volt. Kettőt sikerült lépnie előre, mert meg akart ölelni, de én leintettem.

- Egy bocsánatkéréssel nincs elintézve. Tisztában vagy vele mi lett volna akkor, ha nem jelented be csak egy héttel azelőtt, hogy indultok én meg szépen itt maradok? Szerinted milyen érzés lett volna? – kérdeztem csalódottan és leültem az ágyra. Láttam hogy nem érinti kellemesen ez a beszélgetés, mégsem akartam még megbocsátani neki. Nem akartam, de éreztem, hogy szükségem van a támogatására. Főleg most, hogy kiderült az egész életem felborul.

- Először én nem mertem elmondani, aztán a szüleink kértek meg rá és hát… nem mondhattam nemet nekik. – Nem értettem mit ért ezen, szóval gondolom a kérdő pillantásom elárult, mert folytatta. – Anyukád beszélt a szüleimmel, hogy kapott egy lehetőséget és élni szeretne vele. Csak az volt a bökkenő, hogy mi ketten ilyen jóban vagyunk és mivel tudja, hogy nem vagy barátkozó típus, megkérte a szüleimet a költözésre. Persze azt nem tudta, hogy éppen anyáék is ezt tervezték már nagyon régóta. Végül valahogy sikerült úgy megoldani, hogy anyukád és apám is egy cégnél kapjon munkát és hogy szomszédok lehessünk.

- Remek. – mondtam idegesen és csak utána fogtam fel a szavainak jelentését. Szinte fel sem tűnt, hogy szinte ugyanezt hallottam nem több mint tíz perce anyától. Akkor valahogy sokkal kegyetlenebbül hangzott. Felcsillant a szemem egy pillanatra és Chris ki is használta az alkalmat, mert leült mellém. Már jól ismert.

- London szép hely, nem lesz semmi gond majd meglátod! – mondta vidáman és átkarolt, mire én eltoltam magamtól.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel minden el van intézve! Tudod mennyi pakolni való cuccom van? Komolyan mondom nem igaz, hogy három nap múlva már nem is leszek ezen a kontinensen! Hiányozni fog New York. Belegondoltál már abba mennyi koncertet kell majd kihagynom, mert nem lehetek itt? – kérdeztem keservesen és azon siránkoztam, hogy nem láthatom majd a sok premiert és lemezbemutató koncertet. Ezért imádtam leginkább a várost. A nyüzsgés és a sok kedvenc sztár mindig fel tudott vidítani.

- Ugyan már! Londonban is sokszor járnak, ezen ne rágódj már annyit! – A hangja megnyugtató volt és sikerült elmosolyodnom is egy pillanatra.

- De mi lesz ezzel a hirtelen környezet változással? Más emberek, kultúra, helyek, iskola. Ha itt nem boldogultam, ott méginkább különcnek tartanak majd! – Váltakoztak bennem az érzések és egyedül csak azért nem tört ki belőlem a pánikolás, mert ő itt volt mellettem.

- Ettől inkább nekem kéne tartanom. Csak nézz magadra! Miért néznének különcnek téged? – A hangszíne furcsa volt, de nem törődtem vele. Csak keservesen felnevettem és ránéztem.

- Ugyan már! Ha az amerikaiak nem szívlelnek, az angolok miért tennék? Máshogy vagyok összerakva mint ők. Ráadásul, te sokkal könnyebben illeszkedsz be, mint én. Mi lesz az itteni barátaiddal? – kérdeztem kíváncsian és közben arra gondoltam, mennyire népszerű lesz majd Chris Angliában. Nem úgy mint én.

- Meglesznek nélkülem is. – Őszinte és tömör választ adott, de láttam hogy még mondana valamit. Végül mégsem tette.

- Tudom, hogy neked is pakolnod kell, de nem segítenél? – bukott ki belőlem mire egyszerre nevettük el magunkat és párnacsatába kezdtünk. John jött fel a nagy zsivajra és megkért minket, hogy hagyjuk abba.

- Az a szerencséd, hogy anyád nem látja mit műveltek. Javaslom kezdjetek el pakolni, mielőtt észreveszi, mert mindjárt hazaér a boltból! – Kacsintott rám, majd lement vissza a nappaliba tévézni. Végignéztem a szobán és legszívesebben felsírtam volna. Hogy fogjuk ezt a sok cuccot átszállítani? Mi lesz a bútorokkal? Miért nem mond senki, semmit?

- Csak most gondoltam bele, mennyi mindent kell elpakolni. Tudod, hogy nincs semmi amit ettől jobban utálnék. – morogtam és levágtam magam az ágyra. Esélyem sem volt észrevenni időben, hogy Chris közben elindult a fehérneműs fiókomat kihúzni. Gondolom ő sem számított arra, hogy azt talál ott. Zavartan pislogott felém. – Ó te jó ég! Nem is tudtam, hogy ilyen perverz vagy! Na tűnés onnan! – Kacagtam és elküldtem a másik szekrényhez pakolni. Ott maximum valami kivágott felsőt vagy miniszoknyát talál. Apropó szoknya, ott egyáltalán fel lehet venni ilyet?

- Kikérem magamnak, hogy perverz vagyok. Csak véletlenül választottam pont azt a fiókot. De ha már itt tartunk, szerezz be pár tundrabugyit mert ott hideg lesz ilyeneket hordani Natalie! – Olyan jót nevetett a saját viccén, hogy észre sem vette milyen gúnyos arcot vágok rá.

- Nagyon vicces vagy. Nem gondolod, hogy bent a házban fűtünk majd, kintre meg majd felöltözök melegen ha kell? Augusztus van, csak nincs még ott olyan hideg! – mondtam elégedetten és reménykedtem abban, hogy nekem van igazam. Semmi kedvem nem volt fagyoskodni így nyár végén.

Az a bizonyos három nap nagyon hamar eltelt, ráadásul az egész szinte csak pakolással. Már herótot kaptam volna akár egyel több elpakolandó tárgytól is. Chrisszel kisétáltunk az egyik közeli parkba, mert nem volt kedvem otthon maradni addig, amíg nem indulunk a reptérre. Úgy éreztem csak rosszabbul érezném magam, holott most sem volt a közérzetem valami felhőtlen. Csendben sétáltunk egymás mellett egészen eddig, mert végre megtörte a csendet. Már azt hittem belebolondulok ebbe a szótlanságba.

- Pár óra múlva már az új otthonunkban leszünk – Olyan nyugodtan jelentette ki, hogy kedvem lett volna felsikítani, de nem tettem. Az arcát vizslattam, vajon mi járhat még a fejében és arra gondoltam, hogy most kéne kibeszélnem magamból a fájdalmat. Ha a repülőn tenném, az senkinek sem lenne jó.

- Olyan furcsa! Úgy izgulok… Nem is, inkább félek! – mondtam összezavarodva és már kezdtem megszokni ezt az érzést, mivel már negyedik napja folyton ez volt. Éreztem ahogy Chris megérinti a kezével az enyémet, mégis csak akkor tűnt fel igazán, amikor elém állt és beszélni kezdett.

- Nem kell félned, legrosszabb esetben is marad minden ugyanolyan, mint eddig. Csak más országban leszünk. – Én inkább úgy fogalmaztam volna, hogy csak a barátságunk marad ugyanaz, minden más változik, de… Nézzük pozitívan a dolgokat! Elengedtem a kezét és kikerülve őt a kedvenc padunkhoz sétáltam. Leültem és az eget figyeltem, a messzeségben észrevettem egy repülőt. Összeszorult a gyomrom a repülés gondolatára.

- Áruld el nekem, miért nem nőtted ki a tériszonyodat? – kérdeztem mosolyogva és élveztem ahogyan összezavarodva pillant rám. Mintha nem értené, hogy jött ez most ide. – Néhány perc múlva repülni fogunk és attól tartok, megint nekem kell majd lelket önteni beléd.

- Ne is emlékeztess rá, jó? Így is eléggé kiakaszt ez az egész. – Jó volt hallani, hogy végre megtörik a kis páncélja és kimondja, hogy neki sem tetszik az utazás. Bár tudtam, hogy nagyrészt csak a magasság gondolata rémiszti meg.

- Nocsak, mintha épp az előbb említetted volna, hogy semmitől sem kell félnem. Lehet, hogy már képzelődöm? – kérdeztem viccelődve, miközben lejjebb hajtottam a fejem és a játszóteret kezdtem bámulni. A sok kisgyerek önfeledt állapotban játszott és azt kívántam bárcsak én is így éreznék majd Angliában.

- Mert így is van. Csak nekem kell a magasság miatt és ha még egyszer megemlíted, én esküszöm kinyírlak! – Ideges volt, de nem flegma. Csak az igazat adta a tudtomra, bár most kissé más módon mint szokta. Ha ideges mindig másabb embernek tűnik, olyan rosszfiúsnak. De az igazság az, hogy belül csupa jóindulat és szeretet.

- Inkább gyere és ülj le ide mellém! – Néhány anyuka mérgesen pillantott rá, mintha attól tartanának, hogy szatír van a parkban. Nem ártott volna felvilágosítani őket, de inkább csak burkoltan hívtam magamhoz Christ mielőtt nagyobb feltűnést keltenek a szülők. Amikor leült mellém, fentebb toltam a napszemüvegem az ujjammal, mert lecsúszott. Aztán pedig a felsőmet igazgattam, mert kezdett melegem lenni. Forró volt a levegő, úgyhogy nem kellett túl sok mindent magamra venni reggel. Azért egy pulcsit és egy hosszabb nadrágot beraktam a nagy retikülös táskámba. Cipőt elfelejtettem, szóval majd kopoghatok ebben a magassarkúban Angliában. Ott szokás nőiesen öltözködni?

- Élsz még? – A kérdése kizökkentett a gondolat menetelemből, pedig már kezdtem elhinni hogy végre különleges lehetek majd és az emberek kedvelni fognak. Az angol képmásom boldogan járkált mindenfelé, mint egy díva. Azonban ez a kép elhomályosult amikor megszólalt.

- Persze. – Erősen próbáltam visszaemlékezni hogyan jutottam el odáig, hogy reménykedjek, de nem sikerült jól felidézni.

- Hova kalandoztak már a gondolataid? Csak nem azt a helyes pasit figyeled a sétány másik oldalán? – kérdezte nevetve, mire én felhúztam kissé az orrom. Kisimítottam egy hajtincset a szememből és felé fordultam.

- Miért talán zavar? – Kérdeztem hülyéskedve és pontosan tudtam, milyen reakciót vált ki ez belőle. Sosem szerette, ha ilyen kérdéseket tettem fel neki. A testtartása védekező lett és erősen ellenkezett.

- Mégis mit gondolsz mi vagyok én?

- Én semmit nem gondolok, csak tudod azt hittem van benned valami kis féltés vagy valami. Gondolom nem örülnél ha összetörnék az én kis pici szívem.

- Tényleg nem örülnék, de… hagyjuk. Amúgy meg, neked hatalmas szíved van, nem pici. – A mobilom csörögni kezdett és legalább öt percbe tellett mire kitapogattam a táska legalján. Benyomtam a gombot, hogy felvehessem. A képernyőn anya neve volt, bár alig láttam az erős napfénytől még így napszemüvegben is. Szinte csak köszönni tudtam, mert gyorsan bevágta, hogy fél perc és itt vannak értünk. Meg sem várta, hogy elköszönjek már ki is nyomta a telefont. Chris kérdőn tekintett rám.

- Anyáék mindjárt ideérnek kocsival. Búcsút kell intenünk Amerikának! – Elhúztam a számat és felálltam a padról. Chris is így tett és elkezdtünk lassan a park kijárata felé sétálni. Még egy utolsót pillantottam hátra és fájó szívvel elbúcsúztam a padunktól.

Egy órával később már a repülőn voltunk és elindultunk. A gép a magasba emelkedett, anya és John előttünk nevetgéltek valamin, Chris szülei mellettünk beszélgettek, mi ketten pedig majd összecsináltuk magunkat, hogy mi lesz ezután. A helyzet már halálosan komolynak tűnt, nem úgy mint nemsokkal ezelőtt. Már tényleg az járt a fejünkben, hogy nincs mit tenni és jöjjön aminek jönnie kell. De vajon mi fog ott történni? Milyen lesz a környezet? Megtudjuk majd szokni egész hamar vagy szenvedünk majd egy kis ideig? Túl sok időm volt gondolkodni és csak a mellettem ülő legjobb barátom kézszorítása hozott vissza a jelenbe.

- Sszzz… Ne ilyen erősen! – mondtam halkan, mert tudtam nem értékelné, ha mások is megtudnák mennyire fél. Túl makacs ahhoz, hogy beismerjen ilyesmit. Mint általában minden férfi.

- Bocsi. – Nem pillantott rám egy másodpercre sem, nehogy meglássa a fejem mellett lévő ablakot és még a végén kinézzen rajta. Igyekeztem úgy ülni, hogy ne lásson semmit a kilátásból. Az egyik stewardess aggódva jött oda hozzá és nyugtatta, hogy minden rendben van és mit tehetne érte, hogy jobban érezze magát. Mielőtt elment rámosolygott Chrisre és azt javasolta próbáljon elaludni vagy zenét hallgatni és nem a magasságra ügyelni. Eközben azon rágódtam, hogy már értem miért számít a légitársaságnak a rendezett, előnyös külső és a kellemes társaság. Bár legjobb barátom nem nyugodott meg, csukott szemmel koncentrált a fülhallgatójából áradó kedvenc számaira. Elvettem a kezem, hogy többé ne szoríthassa, mert már kezdett zsibbadni. Később arra lettem figyelmes, hogy elaludtam, szóval első gondolatom az volt, vajon mennyi idő telhetett el. Elvégre három és fél óra repülőutat nem nehéz végigaludni.

- Pont időben, még öt perc és leszállunk, álomszuszék. – Rá sem ismertem Chrisre, olyan nyugodt hangszíne volt. Csak pislogtam. Vajon mit csinálhatott az a stewardess vele?

- Ó, pedig akartam képeket készíteni az ablakból. Mostmár mindegy.

- Inkább szedd össze a cuccaidat, nehogy itt maradjon valami! – Bólintottam és fél óra múlva már a csomagjainkért mentünk az egyik futószalaghoz. Néhány sort ügyetlenkedtem a három nagy bőröndöm levevésével, de végül John és Chris apukája Mr. Hicks segített nekem. Kinn a két autó már várt bennünket, mind a kettő fekete mercedes volt. A cég küldte értünk őket sofőrökkel. Nagy nehezen sikerült betuszkolni a csomagjainkat és minket is, én pedig megjegyeztem mennyivel másabb itt.

- New Yorkban tűzött a nap itt meg tessék, fázok ebben a cuccban. – Anyára néztem, aki nem értékelte túl jól a viselkedésemet és összeszorított szemekkel figyelt rám. Már vártam mikor kezd bele a mondandójába, hogy ő bizony megmondta, hogy öltözzek fel. Nem akartam alkalmat adni neki erre, inkább csak gyorsan belebújtam a pulóverembe. Az út további része unalmas volt, semmi említésre méltó nem történt. Néhány mondat erejéig figyeltem anyára mit beszél a sofőrnek, de utána inkább már csak a tájat és az embereket néztem az autó ablakán keresztül. Amikor végre a ház elé értünk meglepődve vettem észre, hogy hazaértünk. Másra számítottam, nem is értem miért. A hatalmas családi házat egy kisebb erdő vette körül és főként a kert végét jelezte. Rengeteg minden zöld színű volt a növényeknek köszönhetően, mégis a ház kellemes citrom színe kiegyenlítette az egészet. Elállt a lélegzetem is, ahogy szembesültem a ténnyel, hogy ez a mi házunk. John láthatólag élvezte a dolgot, mert rajtam nevetett.

- Miért nem említettétek azt az apróságot, hogy gazdagok lettünk? – kérdeztem még mindig az üvegre tapadva. Természetesen választ nem kaptam, legalábbis nem volt elég kielégítő. Kiszálltam az autóból és az elém táruló új otthonunkra meredtem.

- Mert nem lettünk azok. Johné az egész és a szüleitől örökölte. – Anya teljesen elvette tőlem a jókedvemet és nyers hangszínnel válaszoltam.

- Ha itt fogok élni, nyilván valamennyire az enyém is.

- Ez teljesen így van, Natalie. Ami az enyém, az a tiétek is! – Hirtelen került mellém a pótapám és magához szorított a vállamnál fogva. Megejtettem egy kínos vigyort és anyára néztem. Nem tetszett neki, hogyha az anyagi javakkal sokat foglalkoztam. Mindig óvott attól, hogy ez számomra fontos legyen. De azért igazán említhette volna, hogy így állunk. Nyilván nem lettem volna rögtön más ember.

- És Chrisék? Hol laknak? – John jobbra fordított és legalább két percig magyarázott, hogy néhány száz méterrel van arrébb a házuk és az is hasonló a miénkhez, csak kisebb.

- Ma Chris nálunk alszik, hogy ne legyen fennakadás otthon míg a szülei pakolnak. Tudod, hogy nekik a bútorokat is kellett hozniuk, nem voltak ilyen szerencsések ebben az esetben, mint mi. – Csak bólintottam és a szám a fülig ért a hír hallatán, miszerint Chris ma nálunk lesz.