Csapó 02. - Love Bomb

2. fejezet - A kávézó

Chrisszel a konyhában próbáltunk összerakni valami kellemes és könnyű vacsorát, de csak valami furcsa trutyi lett a turmixunkból is, szóval már készültem feladni a küzdelmet.

- Most komolyan, miért nem segít anya? Tudja, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok akkor, amikor a főzésről van szó, és csak benn ül a nappaliban, és lógatja a lábát. – A fejemet csóváltam, és igyekeztem anya eszével érvelni, de nem ment.

- Nat, anyukád elfáradt. Miért akarod, hogy olyan legyen, mint egy robot? – Felém fordult, és olyan ábrázattal spékelte meg, hogy nem volt szívem tovább szidni anyát. Chrisnek teljesen igaza volt. Csak nagyot sóhajtottam, és a szakácskönyvet lapozgattam tovább. Valami hirtelen zaj ütötte meg a fülem és kinéztem az ablakon. Sötét volt, úgyhogy elég nehezen lehetett kilátni. Mielőtt túlságosan elragadtattam volna magam valami rémes tévhitbe, hogy betörnek hozzánk vagy hasonló, belépett az említett a konyhába.

- Hagyjátok csak rám a vacsit, gyerekek! Sipirc fel a szobátokba, majd szólok ha készen van. – Azt hiszem anya is belátta, hogy jobb engem eltávolítani a konyhától. Még mindig kifelé meredtem az ablakon, amikor Chris megkocogtatta a vállam, hogy mire várok. Majdnem eltévedtem megint a sok szoba között, de végül sikerült megtalálni az enyémet. Leültem az ablakba, és azt vártam, hogy Chris is odajöjjön, de ehelyett csak az ágyra vágta le magát.

- Szerinted jobb életünk lesz itt? – Olyan komoly hangszínnel kérdeztem, hogy rendesen felugrott az ágyról megnézni vajon jól hallja-e.

- Az ég szerelmére! Ne kezdd megint! – szidott le kedvesen, és valamit mozgolódott az ágyon.

- De mégis mit vársz tőlem? Minden megváltozott! – A kertet figyeltem és azt, ahogy a szellő megmozgatja a fákat. Nem volt kedvem az arcára koncentrálni, mert minden érzelmét elárulta volna és valószínű volt, hogy ezzel a témával már kezdtem kiakasztani.

- Hé, ne izgulj már ennyit! Mondtam már, hogy nem lesz semmi baj. Persze először biztos nem lesz fenékig tejfel, de hát istenem, ilyen az élet! – A fenékig tejfel hallatán sikerült úgy felnevetnem, mintha a világ legjobb poénját osztotta volna meg velem.

- Még jó, hogy nyári szünet van – mondtam őszintén, és kezdtem megnyugodni. Sikerült beleélnem magam abba, hogy nem lesz semmilyen gubanc, és tisztában voltam vele, hogy ennek a sikere rajtam is múlik.

- Hamar elrepül ez a két hét, szóval lelkiekben készítsd fel magad! – Felé fordultam, és elmosolyodtam.

- Erősebb vagyok én annál, hogy ennyitől összetörjek! – Határozott voltam, és úgy éreztem így is van. Annyi mindent átéltem már, és bár annyira rossz életem nem volt, nehéz volt különcnek lenni Amerikában.

- Tudom. – Rám mosolygott, és egy pillanattal később hallottuk anya hangját, miszerint kész a kaja. Chris elindult, és már majdnem szólásra nyitotta a száját, amikor bevágtam, hogy nincs kedvem lemenni, de ő mehet, ha akar. Amint kilépett az ajtón még gondolkoztam pár percen keresztül, de aztán úgy döntöttem, jobb lesz aludni. Olyan fáradt voltam, hogy alig kellett bemásznom az ágyba, már aludtam is.

Reggel arra keltem, hogy anya hangosan bömböltet valami zenét a ház másik végében. Gyanítottam, hogy a reggelit készíti, és elhúztam a számat, mert tudtam, hogy nem tetszett neki a tegnap esti malőröm. Mindig is utálta, ha nem mentem enni, mert rögtön ráérzett arra, hogy valami bánt. Ennek ellenére a legtöbbször mégiscsak Chrisszel beszéltem meg a legtöbb gondomat. Amikor körülnéztem a szobában feltűnt, hogy ő nincs benn, és miután tíz perc alatt rendbe szedtem magam, elindultam megkeresni. A konyhában találtam rá anyára, és nem értettem hova tűnt John is.

- Többiek? – kérdeztem tömören értetlenül, miközben lehalkítottam a rádiót.

- Elmentek futni. Tudod, hogy John mennyire odavan az egészséges életmódért.

- Chris futni ment? Na de ő nem is szokott… – Nagyjából úgy nézhettem ki, mintha a világ legnagyobb rejtélyét mondták volna meg, és csalódásomra rájöttem volna, hogy ez nekem sem okozott volna gondot kitalálni. Pedig nem vagyok jó az ilyesmikben.

- Ugyan már! Reggel ő vetette fel az ötletet, szóval úgy tűnik, van végre valami, amit nem mondott el még neked se – mondta elégedetten, én pedig már lejátszottam magamban azt a verziót, hogy leütöm egy serpenyővel.

- Ilyesmit miért titkolna? Ez semmiség, anya. Csupán nem volt szó róla sohasem, hogy mit csinál reggelenként, mert tudod semmi közöm nincs hozzá. Ez az ő dolga. – Elvettem a pultról egy banánt, és lassan azt kezdtem el eszegetni. Gyorsabban szerettem volna, de anya folyton olyanokat mondott, amiket nem hagyhattam szó nélkül.

- Hát, megeshet. – Nyugodtan hámozta meg a gyümölcsöket, és készítette a salátát, közben pedig dudorászni kezdett. Mintha nem lett volna elég idegesítő a rádióból szóló zene, most már ez is zavart.

- Nem megeshet, hanem így van. – Korán volt még reggel így tiltakozni ellene, de nem hagytam magam.

- Ne vedd már ennyire a szívedre, kincsem. Lehet, csak tetszeni akar a lányoknak, hiszen már éppen ideje volt, hogy egy kicsit szétszakadjatok. Hogy lesz így barátod, ha Christopher mindig veled van? Nem gondolod, hogy a barátodnak nézik majd? – Meglepett azzal, amit most megosztott velem a nézeteiből és, alig tudtam lenyelni az étel falatot.

- Nem veszem, és amúgy meg nem érdekel, ki mit gondol, mert én tudom, hogy ő a legjobb barátom és kész – jelentettem ki csípős hangnemben, és lenyeltem az utolsó falatot a banánból. Kidobtam a héját, és vetettem még egy utolsó dühös pillantást anyára, és felviharzottam a szobámba. Két perccel később végig gondoltam, amit hallottam, és be kellett vallanom magamnak, hogy ez tényleg félreérthető lehet azoknak, akik nem ismernek.

Eldöntöttem, hogy amint lesz egy barátnőm, rögtön tudatom vele mi a helyzet, mondjuk egy utcán, ahol sokan hallhatják, és el van intézve. Persze ez a terv még olyan messzinek tűnt, tekintve hogy még senkit nem ismertem meg. Kicsit úgy éreztem mintha ez mégsem lenne olyan jó döntés, de reméltem, hogy Chris nem érzi majd úgy, hogy szégyellem őt vagy hasonló. Ez nem volt igaz, csak… Igazat adtam anyának abban, hogy így tényleg semmi esélyem egy pasival lenni vagy összejönni, ha úgy adódna a helyzet.

- Nem akarsz utánuk menni? – Anya úgy rám hozta a frászt, hogy rendesen felugrottam, és beütöttem a falba a kezem. Nem számítottam rá, hogy idejön.

- Uhhh! Ez fájt! – panaszkodtam, és ránéztem, hogy mégis hogy gondolta ezt.

- Valahol a közelben lehetnek, mert nem indultak el olyan rég. Talán még egy fél órája sincs. – Nem akartam mondani, hogy fél óra alatt már végigfuthatták a fél várost olyan gyorsak, de mindegy.

- Mégis hogy találjam meg őket szerinted itt Chorleywoodban? – Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy egyszer nem voltam még a környéken, és eltévedhetek. Apropó Chorleywood, mondtam már, hogy ez egy apró város Londonhoz közel?

- Olyan kicsi ez a város New Yorkhoz képest, szóval nem akadályoz meg semmi a hazajutásban. Ha odahaza sikerült, itt sem fog neked nehézséget okozni. – Legszívesebben lecsaptam volna ismét, de csak intettem egyet a kezemmel. Már kezdett annyira felhúzni, hogy inkább úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha megkeresem a többieket. Addig sem kell itthon lennem. Kinyitottam az ablakot hogy felmérjem, milyen hideg van, és örömmel nyugtáztam magamban, hogy bőven elég egy hosszabb nadrág és a felsőm fölé egy vékony pulcsi.

- Mégis mekkora ez a város? – szögeztem neki a kérdést, mire felnevetett.

- Alig pár ezren laknak itt, szívem. Mi a külvárosában lakunk, szóval, ha engem kérdezel, kifelé menet balra menj majd az úton, mert arra van a belváros. Nem hiszem, hogy a nagy semmi közepén futnának a fiúk. – Rám kacsintott, és elindult a szekrényem fele, hogy kivegyen valamit. Nem zavartatta magát, hogy esetleg megkérdezze zavar-e, hogy turkál a holmijaim között.

- Csak látni, hogy merre van a belváros.

- Tévedsz, mert a keskeny utat mindenhol fák veszik körbe, és nem látszik, hogy jó irányba mész-e. – De jó, hogy éppen az előbb mondta, hogy szinte gyerekjáték itt eligazodni.

- Fantasztikus! Itt az isten háta mögött fogok eltévedni azért, mert te azt mondtad, hogy jó ötlet megkeresni őket. – Nyugtalan voltam, és gyorsan kaptam magamra a hosszabb nadrágot és a pulóvert, felvettem a táskámat és a fényképezőmet az ágyamról, és már indultam is. Halkan hallottam még valami olyasmit, hogy vigyázzak magamra és kerüljem a bajt, de már a bejáratnál voltam. Az ajtót kinyitva a friss levegő megörvendeztette az orromat, engem pedig az, hogy egyre távolabb vagyok a háztól. A kapuhoz kiérve szerencsétlenkedtem pár percet a kulcsokkal, aztán amikor rájöttem végre melyik nyitja, sietősen távoztam.

Most először néztem szembe a keskeny, fákkal övezett utcácskával, és valamiért örömmel töltött el. Minden olyan nyugodt és békés volt, ahogy azt az ember el is várja az álmos kisvárosoktól. Halk léptekkel indultam el balra fordulva, és magamban mindent próbáltam megjegyezni, ami megragadta a figyelmemet. Hopp egy sárga postaláda, hopp egy leroskadt kerítés. Annyira ezekre az apróságokra koncentráltam, hogy alig akartak feltűnni a nagy villák a szomszédságunkban. Mindenhova egy apró feljáró vezetett, és mindegyik háznak saját hóbortos nevet adtak elnevezésül, amiről a kapukon lévő kis táblák árulkodtak. Olyan harminc percig csemegézhettem a gyorsjárású tempómban ezekben a kiírásokban, míg végül megjelent előttem a belváros.

Legalábbis erre következtettem a kis boltokból és a kisebb-nagyobb házakból. Nem kellett sok idő, hogy kiszúrjak egy szimpatikus boltot, és bemenjek. A kis kávézó belülről is kellemesen volt berendezve, nem volt se túlzsúfolt, se túl szétesett. Néhány hasonló korú lány sugdolózva méregetett, míg én rendeltem egy üdítőt. Már a helyemen voltam, és békésen iszogattam, amikor egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy tele lett a hely emberekkel. Feszélyezett, mert idegennek éreztem magam, és volt egy olyan megérzésem, hogy sokan nem tudták mire vélni az ottlétem.

Hirtelen egy szőke hajú lány került a semmiből elém, és majdnem átesett az asztalon, annyira sietett volna valahova vagy meglökték. Nem láttam.

- A fenébe! Majdnem kiborítottam – célozott az üdítőmre, amit ügyesen arrébb csúsztattam a jó reflexeim miatt. Úgy tűnt, nem csak úgy odalökte a szavakat, hanem úgy is gondolta.

- Semmi gond. – Csak ennyire futotta tőlem, mert valahogy nem voltam társalgós kedvemben anya miatt, meg hát, aki ismer, az már tudja, hogy nem nagyon tudok barátkozni, mert a legtöbben nem akartak velem. Az ilyen szituációkban mindig leégek pont emiatt. Talán ezért is összpontosítottam szőke loknijaira inkább, és nem rá.

- Baj lenne, ha leülnék ide? Ez az egyetlen üres sarok. – Ijedten néztem körbe, és szomorúan tisztáztam magamban, hogy ez így van. A székre mutattam, és magamra erőltettem egy mosolyt. Igazából zavart, hogy valaki nyitott volt felém, mert ez egy új érzés volt. A pusmogás egyre hangosabb lett a hátam mögött. Úgy tűnik én voltam a legkedveltebb beszédtéma.

- Csak tessék.

- Abigail Moers vagyok, törzsgyökeres chorleywoodi, és csak szólok, hogy ez a kedvenc helyem. De amúgy szólíts csak Abbynek. – A mosolya a new yorki gyerekek önfeledt játszadozására emlékeztetett. Végigmértem miközben leült, és úgy gondoltam, hogy elég csinos kisvárosi így női szemmel is.

- Bocsi, hogy elfoglaltam a helyed. Új vagyok még itt. – Az ablakon néztem ki, és közben kortyoltam egyet a kólámból. Majdnem elfelejtkeztem a bemutatkozásról, szóval félősen fordultam vissza felé. – New Yorkból jöttem, tegnap érkeztünk, és a nevem Natalie Bradford.

- New York a kedvenc városom, olyan, mint a filmekben mutatják? – Lelkes volt és kedves, így kezdtem én is megnyílni.

- Óh, hát a nagy reggeli és esti dugókat nem mutatják! – Mosolyodtam el magam, és úgy éreztem egyre szimpatikusabb ez a lány. Nagyjából egyidősnek tippeltem meg velem, ami még egy plusz pont volt a javára.

- Azt mindjárt gondoltam! Mit szólsz Chorleywoodhoz? – Békésen eszegetni kezdte a szendvicsét, amit imént hozott ki az egyik pincérnő. Én meg csak úgy éreztem, jó társalogni vele.

- Még nem sokat láttam belőle, úgyhogy addig inkább nem mondanék semmit – vallottam be őszintén, mert nem akartam egy nagy semminek titulálni a lakhelyét.

- Unalmas lehet egy nagyváros után, de egy idő múlva majd ráérzel a szépségére.

- Remélem. – Szomorúan vizsgáltam a kinti zuhét, ami rákezdett. Olyan érzésem volt, mintha egy villám csapott volna belém, amikor jött a felismerés, hogy nincs nálam esernyő.

- Valami baj van? – Erre a kérdésre legalább egy hétig folyamatosan nyomhatnám a keserves rizsámat, de…

- Csak én lehetek az az idióta, aki Angliában nem hoz magával esernyőt. – Felnevetett, de nekem valahogy nem tűnt viccesnek, amit mondtam. Azt reméltem, nem csak én jártam így, hanem Chrisszék is.

- Hát tényleg nem ártott volna hoznod, de ha gondolod, szívesen hazakísérlek. Elég nagy az esernyőm kettőnknek, elvégre nem vagyunk vízilovak. – Egy aprót sikerült nevetnem, majd hálásan néztem rá.

- Nem tudom, mit csinálnék nélküled. Valószínűleg a szünetem vége tüdőgyulladással menne el. – Olyan volt nekem, akár egy őrangyal, aki minden rossztól megvéd abban a pillanatban.

- Mondd csak, vannak már barátaid itt? Jártál itt azelőtt? – Kíváncsi volt, és a hátam mögött is azok lehettek a többiek, mert halkulni kezdett a susmogás. A kérdéseire nemet mutattam a fejemmel.

- Az egyetlen barátom Chris, akivel együtt költöztünk ide. A legjobb barátom, szóval miatta vagyok most a belvárosban. – Folytattam volna, de a szavamba vágott.

- Azt hittem úgy érted ő a barátod, nem egy barátod. – Zavarba hozott, mert bár anyának hála erre számítottam, mégis itt és most váratlanul ért.

- Ovis korunk óta jóban vagyunk, olyan nekem, mint egy testvér.

- Itt lakik a belvárosban? – Annyit kérdezett, és annyi mindent tudott meg rólam percek alatt, mint odahaza Amerikában kb. az egész iskolám egyszerre egy év alatt.

- Nem, a szomszédom. Csak lejöttek a nevelőapámmal futni. – Az innivalóm elfogyott, szóval csak az üres poharat szorongattam már.

- Értem. – Nem tudtam mit kérdezzek, de szerencsémre mesélni kezdett. – Hát akkor átérzem mit jelent neked Chris, mert nekem tényleg van egy bátyám, és gondolom hasonlóak az érzéseink. Bár régen mi pont, hogy sokat civakodtunk, de nem lényeg. – Kíváncsivá tett, vajon milyen bátyja lehet, és már el is képzeltem valami csúnya, de annál szerethetőbb fiút.

- Valami furcsán áll rajtam? – muszáj volt kiböknöm, mert olyan nézése volt, hogy nem tudtam hova tenni.

- Csak… Mindig is szerettem volna olyan lenni, mint te. Nagyvárosi, divatos és szép. Biztos kedvelnek a fiúk. – Ironikusnak hatott az egész, tekintve hogy csak a nagyvárosi jelző volt igaz rám. De azért jól esett, hogy legalább egy valaki szépnek tart.

- Hidd el, a helyemben jobban örülnél, hogy olyan vagy, amilyen.

- Ugyan már! Néztél már tükörbe? – Ami azt illeti néztem, pont ezért nem osztom a véleményét.

- És te? Inkább beszéljünk másról. Ti hol laktok? – Jobbnak láttam terelni a témát, és keresztbetettem a lábaimat.

- Én tisztában vagyok az értékeimmel, és neked sem ártana. A főutcán, ahol a nagy villák vannak.

- Tényleg? Mi is. Abban a nagy sárga házban, de nem tudom, hogy hívják, nem néztem a nevét. – Kicsit kínos volt, hogy nem tudtam a saját házunk nevét sem.

- Tudom, melyikről van szó, már időközben összeraktam a kirakóst. Johnt ismerem, bár már régóta nem hallottunk valami túl sokat róla. A szülei jóban vannak itt mindenkivel, szóval már lázban ég legalább a fél város, hogy megismerjen téged és az anyukádat. – Majdnem eltátottam a számat az információk hallatán. Sejtettem, hogy itt mindenki tud mindent a másikról, és gyorsan terjednek a hírek, de hogy ennyire…

- Igen? – Te jó ég! Véletlenül se lehetek egy helyen többé anyával, mert rögtön dicsekedni kezd velem.

- A hangodból ítélve ez nem tetszhet neked. – Ügyes megállapítás.

- Hát, nem vagyok valami túl népszerű ember, és szokatlan érzés. – Lehet, hogy abban a hitben kellett volna hagynom, hogy mekkora menő egy csajszi jött Chorleywoodba. Most már mindegy.

- Akkor szokj hozzá, Nat. – Furcsa volt, hogy a becenevemen szólított, mégis kellemes. Az órámra pillantottam, és úgy döntöttem jobb elindulni. Még jó lett volna maradni, de nem tudhattam van-e valami programja mára, és nem akartam megkockáztatni, hogy megharagszik rám.

- Indulhatunk? Nem maradhatok túl sokáig el otthonról, mert még a végén azt hiszik elszöktem – viccelődtem, és igyekeztem nem foglalkozni a többi emberrel, és Abbyre koncentrálni. Rájöttem, hogy ő az egyetlen ember, akire most érdemes. Magamban el is határoztam, hogy később is jó lenne találkozni vele.

- Emiatt ne aggódj, Johnt ismerve biztos kimentene a csávából akkor is, ha ez így lenne.

Felálltam és a táskámban csörögni kezdett a mobilom, szóval kénytelen voltam felvenni ott a kávézó közepén, és még jobban felhívni magamra a figyelmet. A kijelző Chris nevét mutatta és a hangja aggódó volt.

- Kérlek, mondd, hogy nem csináltál semmi hülyeséget! – Felemeltem a szemeimet, ezzel akartam jelezni, hogy téved. Aztán leesett a tantusz, hogy ezt ő nem láthatja.

- Nem, éppen ellenkezőleg. Barátkozom. – A vonal végén egy furcsa nevetés hallatszott, mert már ismert jól, hogy tudja ez mennyire lehetséges. Ha nem én magam lennék ebben a helyzetben, nem is állítanám, hogy igaz.

- Hol a fenében vagy? Eszedben sem volt megkeresni minket, ugye? – Bármennyire is szerettem őt, most nagyon felidegesített.

- A belvárosban vagyok Abbyvel, az új barátnőmmel. – Rápillantottam az említettre, aki mosolyogva nyugtázta, hogy barátnőmnek nevezem. – Nemsokára otthon vagyok. – Kinyomtam a telefont, és a röhögcsélő csajokra néztem dühösen, mert már teljesen biztos voltam benne, hogy engem cikiznek. Abby is észrevette és kézen fogva tolt finoman az ajtó felé, mert nem tudhatta, hogy nem vagyok balhézó típus. Kifelé menet az esernyőt gyorsan kinyitotta, és kiállt a bejárat mellé. Míg én az ajtót fogtam, valaki sietve lépett oda hozzá.

- Hát itt vagy! Mikor jössz már haza? – A hang olyan kellemes volt, mintha simogatott volna, és a hozzá párosuló látvány is felvidított. Megtaláltam a Föld leghelyesebb nekem való pasiját! Meg sem bírtam mukkanni, csak néztem, ahogy Abbyvel beszélget. Közben végigtanulmányoztam az arca összes szegletét, és már éppen a testénél jártam, amikor megzavartak.

- Áh, már rég hazaértem volna csak megismertem Natalie-t, és kiderült, hogy a segítségemre van szüksége. – Óriási. Most égtem be Mr. Tökéletes előtt.

- Ki az a Natalie? – Annyira Abbyre volt ráhangolódva, hogy engem észre se vett. Barátnőm a fejével biccentett neki, hogy talán balra kéne fordulnia, hogy lásson. Csak zavartan mosolyogtam, amikor rám tekintett. Féltékeny voltam Abbyre, amiért vele foglalkozik. – Ez de gáz tőlem. Bocsi! – A lábaim remegni kezdtek, és kinyögtem valami „semmi baj” féle mondatot, aztán nagy nehezen kiléptem Abby mellé, hogy bemehessen Mr. Tökély a kávézóba. Amikor már úgy tűnt tiszta a terep, magamból kikelve faggattam az idegenről. Hirtelen sokkal barátságosabbá vált ez a hely.

- Ki volt ez a srác? – burkoltan próbáltam rávezetni a témára, de nem sikerült.

- Alex, a bátyám. – Nagy kő esett le a szívemről, és a szám a fülemig ért.

- Azta, ha ilyen bátyám lenne én… - Figyelmeztettem magam, hogy nem jó elárulni a rajongásomat neki. Legalábbis egyelőre.

- Hidd el, tud rosszabb is lenni, és gyakran kupán vágnám a hülyeségeiért. – Nehéz volt elhinni róla, bár igyekeztem nem elfogult lenni.

- Ezt miért mondod?

- Mert ő egy igazi rosszfiú, bár a lelke mélyén csupa érzés. – Lassan lépkedtünk hazafelé és azt kívántam bárcsak többet tudhatnék meg Alexről. Kellemes bizsergés töltötte el a testem, már csak a gondolatára is.

- Minden srác egy érző lélek, csak egy-kettő elég jól titkolja. Meg hát, mindenki csinál hülyeségeket. – A számból én magam elég furcsának ítéltem meg az első mondatot, de úgy tűnt Abby nem.

- Tudom, de nehéz észbentartani amikor már a negyedik palacsinta lóg a falon a jóvoltából, vagy ha a szomszédok kertjében portyázik. – Olyan nyílt volt velem, hogy nem tudtam eldönteni ez most a személyem miatt van-e, vagy szimplán ilyen a természete.

- Senki sem tökéletes. – Bár nem így gondoltam, mert nekem Alex pontosan az ellenkezőjét jutatta az eszembe. Már elhaladtunk a sárga postaláda mellett, és kezdtem amiatt csüggedni, hogy nem tudtam meg a legfontosabbat: vajon van-e barátnője.

- Persze, de mindegy. Így szeretem, ahogy van. – A mosolya őszinte volt.

- Ha gondolod, holnap vagy még ma később átjöhetnél hozzánk. – Kicsit hülyén éreztem magam, hogy főleg a bátyja miatt tartom ennyire szimpatikusnak, de az vigasztalt, hogy ha eddig képes voltam beszélgetni vele, akkor elég jóban leszünk majd idővel.

- Holnap úgy sincs semmi dolgom, szóval majd valamikor átnézek. – Felém fordult, és egyszerre mosolyogtunk rá a másikra. Hirtelen léptünk bele egy nagy tócsába, és lettünk csurom vizesek. A saját ügyetlenségünkön nevettünk hazáig, és már szinte fájt elengednem hazafelé őt, úgy megkedveltem. Amikor beértem a házba, Chris és anya már aggódva toporzékoltak a nappaliban.

- Na, végre! – kiáltottak fel mindketten egy kis időrendi csúszással, és anya frászt kapott a sáros ruháimtól.

- Natalie, hol a túróban jártál? Hogy nézel ki? – Az arcára tette a két kezét, és az ajkai egy kellemes o alakú kört formáztak a meglepettségtől. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkozik hol az ő lánya, mert ez, akit lát nem az övé.

- Csak egy pocsolyába léptem bele sikeresen úgy ötven méterre a kaputól, úgyhogy nyugodj meg. Nem látott senki Abigailen kívül. – Leesett az álla attól, hogy valaki velem volt.

- Remélem is! Most pedig mielőtt belekezdenél a beszámolódba, vedd le a ruháidat, és nyomás felöltözni! – Csak nem gondolja, hogy itt mindenki előtt levetkőzöm?

- Jó, bemegyek a szobámba, és a szennyesbe rakom őket, amint arrébb lépsz, mert útban vagy. – Nem tudott kihozni a sodromból, és Chris egyre furcsábban nézett rám.

- Kislányom, nem tudom ki az az Abigail, de szeretném megismerni. – Pont ettől tartottam.

- Nyugalom, holnap lesz lehetőséged rá, mert meghívtam hozzánk. – Elindultam a szobámba, és halkan hallottam, hogy Chrisnek magyaráz valamit, aztán becsuktam az ajtót. Pont végeztem az átöltözéssel, amikor Chris belépett.

- Na, jó, áruld el mi történt!

Csapó 01. - Love Bomb

1. fejezet - A költözés

Két hónappal ezelőtt egyszerűen nem voltam képes felfogni, mit fogok kezdeni a több hónapos nyári szünetemmel. Emlékszem, hogy törtem egyre erősebben a fejem a jobb megoldás megtalálása végett, de nem jutottam semmire. Most, most pedig a legszívesebben visszamásznék az ágyamba és fel sem kelnék. Úgy telt el a szabadidőm fele, hogy semmit nem csináltam. Persze nyílván ettem, aludtam és a többi, de semmi különlegeset. Mégcsak nyaralni sem mentünk anyáékkal. Kimásztam a tükör elé a szobámban és végignéztem magamon. Szörnyű volt a látvány: a hajam össze-vissza állt, a szemeimmel hunyorogtam az erősen beszűrődő napfény miatt és a pizsamám sem a legszexibb ruhám volt a világon. A nagy borzalkodásomat egy kopogás zaja szakította félbe, mivel a fejem automatikusan az ajtóm felé fordult.

- Natalie, beszélnünk kell! – Már kezdtem megijedni, ahogy anya arcát vizsgálgattam. Olyan komoly képet vágott, hogy teljesen biztos voltam abban, hogy rossz hír következik. Valahogy sosem hagyott időt ilyesmikre felkészülni. Most is csak kényelmesen belibbent a szobám közepére és leült az ágyamra.

- Folytasd, már úgyis tudom hogy nem érdemes ezzel várni – mondtam nyugodtan és közben fésülni kezdtem a hajam. A szemem végig a tükrön volt, hogy láthassam őt is.

- Kicsim, nem is tudom hogy kezdjem… - Felemeltem a szemeimet és sóhajtottam egyet. Minden egyes gondteli beszélgetésünk így kezdődött már évek óta. Már éppen meg akartam szólalni, de folytatta. – Tudom, hogy nem fog tetszeni neked és minden bizonnyal a pokolba kívánsz majd engem és apádat, de… Sajnálom Natalie, de elköltözünk.

Az első gondolatom az volt, hogy most sírnom kéne vagy nevetnem. Nem tudtam eldönteni. Aztán eszembe jutott, hogy először végig kéne hallgatnom, utána a többi jön magától.

- De hát hova? – kérdeztem kétségbeesve, kissé rekedtes hangszínben és hátrafordultam. Több szóra nem jutotta, mert hirtelen úgy éreztem nem kapok levegőt.

- Johnnal úgy döntöttünk, hogy jobb lesz nekünk Angliában – A hangja nyugodt volt, bár a testtartása és az arcvonásai nem erről árulkodtak.

- Anya, kérlek mondd, hogy ez csak egy vicc! – könyörögtem neki és a szememben már meg is jelent az angol képmásom valahol a semmi közepén. Nem tetszett a képzelgésem.

- Azért szólok neked az utolsó pillanatban, mert így könnyebb elfogadnod. Hatalmas változás lesz ez mindannyiunknak, de már minden el van intézve és három nap múlva indulunk. – Köpni-nyelni nem tudtam. Először is, hogy gondolják ezek ketten, hogy nekem bárhogy is könnyű lesz ezt elfogadni? Másodszor, minden ide köt, az egész életem. Három nap alatt hogy dobjam el magamtól mindezt? Lehetetlen. Végül pedig, mi az hogy én az égvilágon semmit nem vettem észre a jelekből? Mert biztos voltak, csak ezek szerint én voltam a vak.

- Most legyek hálás, hogy nem az utolsó pillanatban szólsz, amikor már a gépen ülünk? – kérdeztem flegmán és olyan szemtelen képet vágtam hozzá, hogy anya rendesen bepipult. Felállt és a mutatóujját feltartva magyarázott tovább.

- Beismerem, lehet neked nem tűnik jónak ez a megoldás kislányom, de ez van. Kaptam egy jólkereső munkaajánlatot és amikor John felajánlotta, hogy költözzünk át akkor hozzá, megragadtam a lehetőséget. Látom, hogy te sem érzed itt olyan jól magad és ne is próbáld letagadni! Alig vannak barátaid Natalie és alig jársz el itthonról! Csoda, hogy egyáltalán a divatot követed! – Mélyen szívem ütött az utolsó mondata. Most vegyem úgy, hogy az anyám csúnyán megmondta az igazat? Mert minden szava igaz. Tényleg nem érzem itt magam jól, alig mozdulok ki itthonról és csak Chrisszel barátkozom. Viszont biztos, hogy Angliában még rosszabb lesz. John, a nevelőapám már mesélt az otthonáról és akkor is csak azért tetszett, mert nem kellett élőben is megnéznem.

- Szóval… mit mondjak majd Chrisnek? Most úgy őszintén, anya! – hívtam fel rá a figyelmét arra, hogy talán ez zavar engem a leginkább. Már ovis korunk óta legjobb barátok vagyunk. Hogy hagyhatnám itt?

- Gondoltam rá, hogy ez neked gondot jelent majd szívem. Én magam mentem át hozzájuk és beszéltem a szüleivel. Kiderült, hogy már rég tervezték a költözést és örömmel tudatom veled, hogy szomszédok leszünk – Visszatért az a nyugodt hangszíne, amit mindig is imádtam benne. Az embernek olyan érzése volt, mintha simogatná vagy puszit adna. Persze szegény fésűm kezdett összeroppanni a kezem szorítása alatt, olyan ideges maradtam még ennek ellenére is.

- Chris tudta, hogy elköltöznek Angliába és nem szólt nekem? – A lábaim és a hangom megremegtek, szóval muszáj voltam leülni. Mérgemben eldobtam a fésűmet és nagyot sóhajtottam.

- Egyáltalán nem volt biztos, hogy elmennek és nem akart megijeszteni. Tudta, hogy milyen érzékenyen érintene. – Anya próbálta védeni és én is igyekeztem nem haragudni rá, de most egyre inkább nem ment. Úgy éreztem, mindenki ellenem fordult. Az egész világ.

- Nem mondta el és kész! – Zavart voltam és mérges, nem javított volna a helyzeten semmi. Az arcomat a kezeimbe temettem és próbáltam lehiggadni.

- Apropó Chris… Hamarosan ideér, úgyhogy kérlek hozd rendbe magad. Egy nő nézzen ki mindig, úgy ahogyan illik! – Eddig kislány voltam meg szívem. Megjelenik Chris és akkor már nő vagyok?

- Nem akarom látni. Nem akarok senkit sem látni – mondtam halkan majd hallottam az ajtó zárulását. A szemeimben megjelent néhány apró könnycsepp, amiket letöröltem gyorsan. Utáltam kimutatni, ha valami fájt, inkább mindig magamban tartottam. Öt percbe sem tellett bele, hogy csengessen. A tükör előtt álltam éppen, immár felöltözve és rendezetten. Hallottam ahogy John üdvözli őt és felküldi a szobámba, közben pedig egyre idegesebb lettem. A lépcsőfokokat most is kettesével szedte, hallani lehetett. Meg sem lepődtem milyen hamar beért a szobámba. Mérgesen pillantottam rá és láttam, hogy félt. Félt attól, hogy elveszít. Tudta, hogyha megbánt valami komoly dologgal akkor a barátságunknak vége. Hagytam had szólaljon meg ő hamarabb.

- Nat! Sajnálom, de nem mondhattam el – A hangja bizonytalan volt és félénk, mint ahogy általában ő maga szokott az lenni, de most mégis olyan más volt. Kettőt sikerült lépnie előre, mert meg akart ölelni, de én leintettem.

- Egy bocsánatkéréssel nincs elintézve. Tisztában vagy vele mi lett volna akkor, ha nem jelented be csak egy héttel azelőtt, hogy indultok én meg szépen itt maradok? Szerinted milyen érzés lett volna? – kérdeztem csalódottan és leültem az ágyra. Láttam hogy nem érinti kellemesen ez a beszélgetés, mégsem akartam még megbocsátani neki. Nem akartam, de éreztem, hogy szükségem van a támogatására. Főleg most, hogy kiderült az egész életem felborul.

- Először én nem mertem elmondani, aztán a szüleink kértek meg rá és hát… nem mondhattam nemet nekik. – Nem értettem mit ért ezen, szóval gondolom a kérdő pillantásom elárult, mert folytatta. – Anyukád beszélt a szüleimmel, hogy kapott egy lehetőséget és élni szeretne vele. Csak az volt a bökkenő, hogy mi ketten ilyen jóban vagyunk és mivel tudja, hogy nem vagy barátkozó típus, megkérte a szüleimet a költözésre. Persze azt nem tudta, hogy éppen anyáék is ezt tervezték már nagyon régóta. Végül valahogy sikerült úgy megoldani, hogy anyukád és apám is egy cégnél kapjon munkát és hogy szomszédok lehessünk.

- Remek. – mondtam idegesen és csak utána fogtam fel a szavainak jelentését. Szinte fel sem tűnt, hogy szinte ugyanezt hallottam nem több mint tíz perce anyától. Akkor valahogy sokkal kegyetlenebbül hangzott. Felcsillant a szemem egy pillanatra és Chris ki is használta az alkalmat, mert leült mellém. Már jól ismert.

- London szép hely, nem lesz semmi gond majd meglátod! – mondta vidáman és átkarolt, mire én eltoltam magamtól.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel minden el van intézve! Tudod mennyi pakolni való cuccom van? Komolyan mondom nem igaz, hogy három nap múlva már nem is leszek ezen a kontinensen! Hiányozni fog New York. Belegondoltál már abba mennyi koncertet kell majd kihagynom, mert nem lehetek itt? – kérdeztem keservesen és azon siránkoztam, hogy nem láthatom majd a sok premiert és lemezbemutató koncertet. Ezért imádtam leginkább a várost. A nyüzsgés és a sok kedvenc sztár mindig fel tudott vidítani.

- Ugyan már! Londonban is sokszor járnak, ezen ne rágódj már annyit! – A hangja megnyugtató volt és sikerült elmosolyodnom is egy pillanatra.

- De mi lesz ezzel a hirtelen környezet változással? Más emberek, kultúra, helyek, iskola. Ha itt nem boldogultam, ott méginkább különcnek tartanak majd! – Váltakoztak bennem az érzések és egyedül csak azért nem tört ki belőlem a pánikolás, mert ő itt volt mellettem.

- Ettől inkább nekem kéne tartanom. Csak nézz magadra! Miért néznének különcnek téged? – A hangszíne furcsa volt, de nem törődtem vele. Csak keservesen felnevettem és ránéztem.

- Ugyan már! Ha az amerikaiak nem szívlelnek, az angolok miért tennék? Máshogy vagyok összerakva mint ők. Ráadásul, te sokkal könnyebben illeszkedsz be, mint én. Mi lesz az itteni barátaiddal? – kérdeztem kíváncsian és közben arra gondoltam, mennyire népszerű lesz majd Chris Angliában. Nem úgy mint én.

- Meglesznek nélkülem is. – Őszinte és tömör választ adott, de láttam hogy még mondana valamit. Végül mégsem tette.

- Tudom, hogy neked is pakolnod kell, de nem segítenél? – bukott ki belőlem mire egyszerre nevettük el magunkat és párnacsatába kezdtünk. John jött fel a nagy zsivajra és megkért minket, hogy hagyjuk abba.

- Az a szerencséd, hogy anyád nem látja mit műveltek. Javaslom kezdjetek el pakolni, mielőtt észreveszi, mert mindjárt hazaér a boltból! – Kacsintott rám, majd lement vissza a nappaliba tévézni. Végignéztem a szobán és legszívesebben felsírtam volna. Hogy fogjuk ezt a sok cuccot átszállítani? Mi lesz a bútorokkal? Miért nem mond senki, semmit?

- Csak most gondoltam bele, mennyi mindent kell elpakolni. Tudod, hogy nincs semmi amit ettől jobban utálnék. – morogtam és levágtam magam az ágyra. Esélyem sem volt észrevenni időben, hogy Chris közben elindult a fehérneműs fiókomat kihúzni. Gondolom ő sem számított arra, hogy azt talál ott. Zavartan pislogott felém. – Ó te jó ég! Nem is tudtam, hogy ilyen perverz vagy! Na tűnés onnan! – Kacagtam és elküldtem a másik szekrényhez pakolni. Ott maximum valami kivágott felsőt vagy miniszoknyát talál. Apropó szoknya, ott egyáltalán fel lehet venni ilyet?

- Kikérem magamnak, hogy perverz vagyok. Csak véletlenül választottam pont azt a fiókot. De ha már itt tartunk, szerezz be pár tundrabugyit mert ott hideg lesz ilyeneket hordani Natalie! – Olyan jót nevetett a saját viccén, hogy észre sem vette milyen gúnyos arcot vágok rá.

- Nagyon vicces vagy. Nem gondolod, hogy bent a házban fűtünk majd, kintre meg majd felöltözök melegen ha kell? Augusztus van, csak nincs még ott olyan hideg! – mondtam elégedetten és reménykedtem abban, hogy nekem van igazam. Semmi kedvem nem volt fagyoskodni így nyár végén.

Az a bizonyos három nap nagyon hamar eltelt, ráadásul az egész szinte csak pakolással. Már herótot kaptam volna akár egyel több elpakolandó tárgytól is. Chrisszel kisétáltunk az egyik közeli parkba, mert nem volt kedvem otthon maradni addig, amíg nem indulunk a reptérre. Úgy éreztem csak rosszabbul érezném magam, holott most sem volt a közérzetem valami felhőtlen. Csendben sétáltunk egymás mellett egészen eddig, mert végre megtörte a csendet. Már azt hittem belebolondulok ebbe a szótlanságba.

- Pár óra múlva már az új otthonunkban leszünk – Olyan nyugodtan jelentette ki, hogy kedvem lett volna felsikítani, de nem tettem. Az arcát vizslattam, vajon mi járhat még a fejében és arra gondoltam, hogy most kéne kibeszélnem magamból a fájdalmat. Ha a repülőn tenném, az senkinek sem lenne jó.

- Olyan furcsa! Úgy izgulok… Nem is, inkább félek! – mondtam összezavarodva és már kezdtem megszokni ezt az érzést, mivel már negyedik napja folyton ez volt. Éreztem ahogy Chris megérinti a kezével az enyémet, mégis csak akkor tűnt fel igazán, amikor elém állt és beszélni kezdett.

- Nem kell félned, legrosszabb esetben is marad minden ugyanolyan, mint eddig. Csak más országban leszünk. – Én inkább úgy fogalmaztam volna, hogy csak a barátságunk marad ugyanaz, minden más változik, de… Nézzük pozitívan a dolgokat! Elengedtem a kezét és kikerülve őt a kedvenc padunkhoz sétáltam. Leültem és az eget figyeltem, a messzeségben észrevettem egy repülőt. Összeszorult a gyomrom a repülés gondolatára.

- Áruld el nekem, miért nem nőtted ki a tériszonyodat? – kérdeztem mosolyogva és élveztem ahogyan összezavarodva pillant rám. Mintha nem értené, hogy jött ez most ide. – Néhány perc múlva repülni fogunk és attól tartok, megint nekem kell majd lelket önteni beléd.

- Ne is emlékeztess rá, jó? Így is eléggé kiakaszt ez az egész. – Jó volt hallani, hogy végre megtörik a kis páncélja és kimondja, hogy neki sem tetszik az utazás. Bár tudtam, hogy nagyrészt csak a magasság gondolata rémiszti meg.

- Nocsak, mintha épp az előbb említetted volna, hogy semmitől sem kell félnem. Lehet, hogy már képzelődöm? – kérdeztem viccelődve, miközben lejjebb hajtottam a fejem és a játszóteret kezdtem bámulni. A sok kisgyerek önfeledt állapotban játszott és azt kívántam bárcsak én is így éreznék majd Angliában.

- Mert így is van. Csak nekem kell a magasság miatt és ha még egyszer megemlíted, én esküszöm kinyírlak! – Ideges volt, de nem flegma. Csak az igazat adta a tudtomra, bár most kissé más módon mint szokta. Ha ideges mindig másabb embernek tűnik, olyan rosszfiúsnak. De az igazság az, hogy belül csupa jóindulat és szeretet.

- Inkább gyere és ülj le ide mellém! – Néhány anyuka mérgesen pillantott rá, mintha attól tartanának, hogy szatír van a parkban. Nem ártott volna felvilágosítani őket, de inkább csak burkoltan hívtam magamhoz Christ mielőtt nagyobb feltűnést keltenek a szülők. Amikor leült mellém, fentebb toltam a napszemüvegem az ujjammal, mert lecsúszott. Aztán pedig a felsőmet igazgattam, mert kezdett melegem lenni. Forró volt a levegő, úgyhogy nem kellett túl sok mindent magamra venni reggel. Azért egy pulcsit és egy hosszabb nadrágot beraktam a nagy retikülös táskámba. Cipőt elfelejtettem, szóval majd kopoghatok ebben a magassarkúban Angliában. Ott szokás nőiesen öltözködni?

- Élsz még? – A kérdése kizökkentett a gondolat menetelemből, pedig már kezdtem elhinni hogy végre különleges lehetek majd és az emberek kedvelni fognak. Az angol képmásom boldogan járkált mindenfelé, mint egy díva. Azonban ez a kép elhomályosult amikor megszólalt.

- Persze. – Erősen próbáltam visszaemlékezni hogyan jutottam el odáig, hogy reménykedjek, de nem sikerült jól felidézni.

- Hova kalandoztak már a gondolataid? Csak nem azt a helyes pasit figyeled a sétány másik oldalán? – kérdezte nevetve, mire én felhúztam kissé az orrom. Kisimítottam egy hajtincset a szememből és felé fordultam.

- Miért talán zavar? – Kérdeztem hülyéskedve és pontosan tudtam, milyen reakciót vált ki ez belőle. Sosem szerette, ha ilyen kérdéseket tettem fel neki. A testtartása védekező lett és erősen ellenkezett.

- Mégis mit gondolsz mi vagyok én?

- Én semmit nem gondolok, csak tudod azt hittem van benned valami kis féltés vagy valami. Gondolom nem örülnél ha összetörnék az én kis pici szívem.

- Tényleg nem örülnék, de… hagyjuk. Amúgy meg, neked hatalmas szíved van, nem pici. – A mobilom csörögni kezdett és legalább öt percbe tellett mire kitapogattam a táska legalján. Benyomtam a gombot, hogy felvehessem. A képernyőn anya neve volt, bár alig láttam az erős napfénytől még így napszemüvegben is. Szinte csak köszönni tudtam, mert gyorsan bevágta, hogy fél perc és itt vannak értünk. Meg sem várta, hogy elköszönjek már ki is nyomta a telefont. Chris kérdőn tekintett rám.

- Anyáék mindjárt ideérnek kocsival. Búcsút kell intenünk Amerikának! – Elhúztam a számat és felálltam a padról. Chris is így tett és elkezdtünk lassan a park kijárata felé sétálni. Még egy utolsót pillantottam hátra és fájó szívvel elbúcsúztam a padunktól.

Egy órával később már a repülőn voltunk és elindultunk. A gép a magasba emelkedett, anya és John előttünk nevetgéltek valamin, Chris szülei mellettünk beszélgettek, mi ketten pedig majd összecsináltuk magunkat, hogy mi lesz ezután. A helyzet már halálosan komolynak tűnt, nem úgy mint nemsokkal ezelőtt. Már tényleg az járt a fejünkben, hogy nincs mit tenni és jöjjön aminek jönnie kell. De vajon mi fog ott történni? Milyen lesz a környezet? Megtudjuk majd szokni egész hamar vagy szenvedünk majd egy kis ideig? Túl sok időm volt gondolkodni és csak a mellettem ülő legjobb barátom kézszorítása hozott vissza a jelenbe.

- Sszzz… Ne ilyen erősen! – mondtam halkan, mert tudtam nem értékelné, ha mások is megtudnák mennyire fél. Túl makacs ahhoz, hogy beismerjen ilyesmit. Mint általában minden férfi.

- Bocsi. – Nem pillantott rám egy másodpercre sem, nehogy meglássa a fejem mellett lévő ablakot és még a végén kinézzen rajta. Igyekeztem úgy ülni, hogy ne lásson semmit a kilátásból. Az egyik stewardess aggódva jött oda hozzá és nyugtatta, hogy minden rendben van és mit tehetne érte, hogy jobban érezze magát. Mielőtt elment rámosolygott Chrisre és azt javasolta próbáljon elaludni vagy zenét hallgatni és nem a magasságra ügyelni. Eközben azon rágódtam, hogy már értem miért számít a légitársaságnak a rendezett, előnyös külső és a kellemes társaság. Bár legjobb barátom nem nyugodott meg, csukott szemmel koncentrált a fülhallgatójából áradó kedvenc számaira. Elvettem a kezem, hogy többé ne szoríthassa, mert már kezdett zsibbadni. Később arra lettem figyelmes, hogy elaludtam, szóval első gondolatom az volt, vajon mennyi idő telhetett el. Elvégre három és fél óra repülőutat nem nehéz végigaludni.

- Pont időben, még öt perc és leszállunk, álomszuszék. – Rá sem ismertem Chrisre, olyan nyugodt hangszíne volt. Csak pislogtam. Vajon mit csinálhatott az a stewardess vele?

- Ó, pedig akartam képeket készíteni az ablakból. Mostmár mindegy.

- Inkább szedd össze a cuccaidat, nehogy itt maradjon valami! – Bólintottam és fél óra múlva már a csomagjainkért mentünk az egyik futószalaghoz. Néhány sort ügyetlenkedtem a három nagy bőröndöm levevésével, de végül John és Chris apukája Mr. Hicks segített nekem. Kinn a két autó már várt bennünket, mind a kettő fekete mercedes volt. A cég küldte értünk őket sofőrökkel. Nagy nehezen sikerült betuszkolni a csomagjainkat és minket is, én pedig megjegyeztem mennyivel másabb itt.

- New Yorkban tűzött a nap itt meg tessék, fázok ebben a cuccban. – Anyára néztem, aki nem értékelte túl jól a viselkedésemet és összeszorított szemekkel figyelt rám. Már vártam mikor kezd bele a mondandójába, hogy ő bizony megmondta, hogy öltözzek fel. Nem akartam alkalmat adni neki erre, inkább csak gyorsan belebújtam a pulóverembe. Az út további része unalmas volt, semmi említésre méltó nem történt. Néhány mondat erejéig figyeltem anyára mit beszél a sofőrnek, de utána inkább már csak a tájat és az embereket néztem az autó ablakán keresztül. Amikor végre a ház elé értünk meglepődve vettem észre, hogy hazaértünk. Másra számítottam, nem is értem miért. A hatalmas családi házat egy kisebb erdő vette körül és főként a kert végét jelezte. Rengeteg minden zöld színű volt a növényeknek köszönhetően, mégis a ház kellemes citrom színe kiegyenlítette az egészet. Elállt a lélegzetem is, ahogy szembesültem a ténnyel, hogy ez a mi házunk. John láthatólag élvezte a dolgot, mert rajtam nevetett.

- Miért nem említettétek azt az apróságot, hogy gazdagok lettünk? – kérdeztem még mindig az üvegre tapadva. Természetesen választ nem kaptam, legalábbis nem volt elég kielégítő. Kiszálltam az autóból és az elém táruló új otthonunkra meredtem.

- Mert nem lettünk azok. Johné az egész és a szüleitől örökölte. – Anya teljesen elvette tőlem a jókedvemet és nyers hangszínnel válaszoltam.

- Ha itt fogok élni, nyilván valamennyire az enyém is.

- Ez teljesen így van, Natalie. Ami az enyém, az a tiétek is! – Hirtelen került mellém a pótapám és magához szorított a vállamnál fogva. Megejtettem egy kínos vigyort és anyára néztem. Nem tetszett neki, hogyha az anyagi javakkal sokat foglalkoztam. Mindig óvott attól, hogy ez számomra fontos legyen. De azért igazán említhette volna, hogy így állunk. Nyilván nem lettem volna rögtön más ember.

- És Chrisék? Hol laknak? – John jobbra fordított és legalább két percig magyarázott, hogy néhány száz méterrel van arrébb a házuk és az is hasonló a miénkhez, csak kisebb.

- Ma Chris nálunk alszik, hogy ne legyen fennakadás otthon míg a szülei pakolnak. Tudod, hogy nekik a bútorokat is kellett hozniuk, nem voltak ilyen szerencsések ebben az esetben, mint mi. – Csak bólintottam és a szám a fülig ért a hír hallatán, miszerint Chris ma nálunk lesz.

Helyzetjelentés

Sziasztok! Már régóta tervezem, hogy ráveszem magam az írásra és megírok egy könyvet, de egészen eddig valamiért mindig elmaradt. Most vettem a bátorságot és belevágtam a közepébe, remélem nem tettem rosszul. Sokat gondolkodtam mi legyen az első történetem amit megosztok veletek, s végül arra jutottam, hogy jobb egy nem túl bonyolulttal kezdeni. Ez alapján úgyis mindenki eldönti majd, hogy tetszik neki a stílusom és marad vagy nem jön többet az oldalra. Az alapsztorit elolvashatjátok bal oldalt, hamarosan pedig jelentkezem az első fejezetekkel. :)