Csapó 05. - Love Bomb

Sziasztok! Íme az új fejezet, és ezzel is szeretnék nektek békés, boldog karácsonyt kívánni! Remélem tetszeni fog! :) Két új szereplő is megjelenik, őket megnézhetitek a képeknél. (Oldalt van egy olyan rész, ahol a kisképek alatt az "ide" feliratra kattinthattok, és máris bejönnek a képek a szereplőkről.) Egyelőre még nem indultak be igazán az események, de mivel Zara képbe jött, ezért lehet félni! Ami késik, nem múlik! :D A bulin különleges sütik vannak, amiket be is raktam ide oldalra nektek, hogy lássátok. :)

5. fejezet - A buli

Miután felforgattam az egész gardróbomat egy normális ruháért, és egyet sem találtam a bulira, ami nekem megfelelt volna, eldöntöttem, hogy muszáj leszek felmenni Londonba venni egyet. Persze Abby győzködött, hogy teljesen felesleges, mivel mindegyik sokkal jobb, mint amit itt vehetek, és egytől-egyig remekül áll rajtam. Csak leintettem, és megjegyeztem, hogy hallgasson, mert aki olyan szép, mint ő, annak könnyű dolga van.

- Komolyan mondom, le kell vetkőznöd ezt az amerikai szokásodat! Ott nálatok mindenki kisebbségi komplexusban szenved, csak tudnám miért, ha tökéletesebbnél tökéletesebbek egyesek – mondta komolyan, és a fejét csóválta. Tényleg nem értettem mit kell ezen fennakadni. Sajnos én olyan világba születtem bele, ahol teljesen elfogadott az önbizalomhiány és a tökéletességre való törekvés. Bár egyesek már tényleg túlzásba viszik, én például soha nem plasztikáztatnám magam már ennyi idősen… Tény, hogy Amerikában túl sok a mű ember, de én még nem vagyok az, és nem is leszek.

- Gondolom idővel majd sikerül. Neked az a természetes, hogy tele vagy önbizalommal és magabiztossággal, nekem nem. Ennyi az egész. – Újabb ruhát dobtam vissza a helyére, és a fejemet fogtam a nagy kupi kialakulása miatt.

- Nem a külső a lényeg, hanem a belső! – ellenkezett továbbra is, én pedig hátrafordultam, hogy válaszoljak neki.

- A külső ami megfog, a belső ami megtart. Nem tagadhatod! – mondtam őszintén, mire megrázta a fejét.

- Attól függ…

- Mitől? – kérdeztem, de anya megzavart minket, úgyhogy gyorsan behajtottam a mögöttem lévő gardróbajtót. Nem akartam, hogy meglássa mit műveltem odabenn, amikor még csak egy napja sincs, hogy rendet raktam. Kijelentette, hogy mostantól már nem lesz az a nagy járkálásom, mert jön a suli, és nekem száz százalékos erőbedobással erre kell koncentrálni. Úgy éreztem magam, mint egy kislány. Meg is jegyeztem neki, hogy jó lenne, ha már nem kezelne úgy, mint egy kisgyereket. Erre csak egy legyintést kaptam válaszul, egy mosollyal megtoldva. Mikor anya elment, visszafordultam Abbyhez.

- Tényleg úgy gondolod, hogy van esélyem Alexnél? – folytattam egy teljesen más témával, majd nagyot sóhajtottam, és ledobtam magam az ágyra. A plafont bámultam egészen addig, míg Abby nem hajolt felém. A hosszú szőke tincsei csiklandozták az arcomat, mosolya pedig egyből jobb kedvre derített.

- Ha még egyszer meghallom ezt a kérdést, esküszöm lelőlek! – viccelődött, majd az arcomra nyomott egy nagy „önbizalom növelő” puszit, ahogy ő hívja mindig.

- Valamit lépnem kell, hogy lássam miként reagál.

- Neked teljesen elment az eszed.

- Miért is?

- Én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy megmondjam mi tetszene a bátyámnak, és mi nem. Nem gondolod? – Nyögtem egy aprót a tehetetlenségtől.

- Nem úgy néz ki, mint aki nem tudna ügyesen kezelni egy ilyen helyzetet. – Ha valaki nem tetszik neki, úgyis könnyű szerrel lekoptatja minden nehézség nélkül.

- Rosszul ítéled meg a helyzetet. Én látom rajta, hogy érdekled, de azzal csak elijeszted, ha nyomulni kezdesz rá. Szerintem pont azt szereti benned, hogy mennyire közömbös vagy felé… vagy hogy is mondjam… szóval nem vagy olyan, mint a többiek. Tudod hány csaj próbálkozott már be nála hiába? – Abbyre tekintettem és a számmal egy nemet formáztam ajkaimmal, hang nélkül. Nem akartam tudni mégis hány szebbnél-szebb csaj se érdekelte.

- Ez így szépen is hangzik, de…

- Oké, nem mondom, hogy nem élt a lehetőséggel, de így húsz évesen már azért átértékelte a kapcsolatokat. Pont a múltkor beszélgettünk erről, és meg is lepődtem, hogy ennyit változtak az igényei. Emlékszem, régen csaj, csaj hátán volt a házunkban. – mesélte elgondolkozva, majd amikor észbekapott, hogy jobb lesz abbahagyni, meg is tette.

- Megőrülök ettől a helyzettől. Abby, ez olyan nehéz! Soha nem éreztem még így, és ezt csak nem lehet úgy eltompítani az emberben! Mi lesz akkor, ha mégsem úgy áll a helyzetem, mint ahogy gondolod? – kérdeztem aggódva, majd becsuktam a szemeimet, mert kezdte irritálni a fény.

- Hé, nemsokára itt a bulid, egyelőre foglalkozz ezzel, a többi még ráér! – Bárcsak ilyen könnyű lett volna megtenni is.

Sajnos az idő olyan gyorsan telt el, hogy szinte már csak akkor kaptam észbe amikor a tükörben teljes pompában láttam szülinapos énemet. Izgultam több dolog miatt is, hiszen Alexszel a hét folyamán ugyan találkoztunk, de még mindig nem jutottunk előbbre vagy hátra, vagy akármerre, és indulnom kellett a buliba, ahol már rengeteg ember várt rám. A kocsiban is végig a számat harapdáltam, amit Emily nagyi is észrevett, és bár konkrétan nem szólt rám, hogy azt hagyjam abba, de célzott rá. Igazából ha Abby ott lett volna velem, biztos úgy szorítottam volna a kezét, hogy minimum eltörtem volna szegénynek.

Furcsa volt átsétálni a kis vörös szőnyegen, amit Emily nagyi rakatott le nekem, egyrészt azért, mert megmosolyogtatott vele, és azért mert nem szoktam meg, hogy így bánnak velem, másrészt azért, mert sajnos a délutáni eső miatt igencsak megszívta magát vízzel. A gyomrom úgy éreztem mindjárt szaltózik egyet, így nem volt könnyű nyugodtnak tettetni magamat, ráadásul még lépkedni is.

- Hány ember jött el? – kérdeztem félénken, majd megálltam egy pillanatra az ajtó előtt.

- Ne aggódj, szülők végül nem jöttek, szóval nincsenek olyan nagyon sokan – mondta nyugodtan Emily nagyi, és rám kacsintott. Felém tartotta a kezét, hogy hadd vezessen be engem. Kicsit meg is szorította az ujjaimat bátorításképp, és egy pillanat alatt behúzott maga után a helyiségbe. Abby volt az első ember, akit megláttam, szóval mintegy időhúzásképp is, de megöleltem és adtam neki két puszit. Ő is látta rajtam az idegességet, így csak gyorsan a fülembe súgott valamit, amire már nem emlékszem, de akkor jól esett. Körülnéztem és annyian voltak, hogy hirtelen meg sem tudtam saccolni. Csak önmagamat adtam, és hagytam, hogy Emily nagyi mindenkinek egyesével bemutasson. A nagy átlaga az embereknek szimpatikus volt, és kedves. Beletelt jó pár percbe, így mikor végre elengedte a kezem, és utamra eresztett, meg sem álltam Abbyig.

- Te jó ég! Itt a fél város, vagy mi? – bukott ki belőlem, és még mindig éreztem a vizslató tekinteteket magamon. Próbáltam nem foglalkozni vele, és egyre jobb lett.

- Hát, látod mennyien akarnak megismerni! Le merem fogadni, hogy a többiek is csak féltek ide jönni! – Mosolygott rám, mire elnevettem magam. Sosem voltam még ilyen helyzetben, és furcsa volt. Mint minden ami új volt nekem.

- Azt hiszem kéne pár szót szólni, de én inkább passzolnám! – néztem Emily nagyira, aki időközben már a mellettem lévő kisebb színpadra lépett. Mondott pár szót, boldog szülinapot kívánt nekem, átadta a tortát, és elindította a bulit. Utána el is köszönt, hogy majd azért benéz még később, de hagyja a fiatalokat bulizni. Tíz perc múlva már egész felszabadultan táncoltam a terem közepén, és a szemeimmel igyekeztem Christ és Alexet keresni. Én nem láttam meg őket, ellentétben velük, úgyhogy csak akkor észleltem, hogy ott vannak, amikor egyikük megkocogtatta a vállam.

- Boldog szülinapot Natalie! – Ölelt meg Chris, mire nekem fülig ért a szám, hiszen reménykedtem abban, hogy Alex is hasonlóan köszönt majd fel. Először kicsit félénken léptem felé, majd látva hatalmas vigyorát, neki is egy ölelést adtam köszönetképp, és alig akartam elengedni. Utána mind a négyen egymás közelében táncoltunk, de a táncpartnerek mindig változtak. Alig tudtam megállni egy-egy másodpercre, mert mindig jött valaki, aki táncolt volna velem. Megfogadtam, hogy félreteszem a kisebbségi komplexusaimat, és igyekszem önmagam lenni. Nem volt szívem senkit visszautasítani, így már egy kicsit lefáradtam a több órányi tánctól.

- Csak nem elfáradt a szülinapos? – kérdezte valaki mögöttem, mire én megfordultam, és egy nagy mosoly terült el az arcomon.

- Lebuktam. – Végigmértem a srácot, és magamban megjegyeztem, hogy nem rossz pasi, sőt… De tudtam, hogy hozzá maximum csak vonzódom, és nem kedvelem, mint Alexet. Egész este ő járt a fejemben, és már éppen felé indultam volna, hogy vele is táncoljak, de megállított ez a titokzatos idegen. A zenétől nem lehetett annyira kommunikálni, hiszen elég hangosan kellett beszélni, de még úgy se lehetett nagyon érteni néha, szóval nem féltem attól, hogy mások ránk lennének kíváncsiak.

- Matt vagyok – mutatkozott be nekem, és a kezét tartotta. Elfogadtam a gesztusát, de meglepődtem, amikor közelebb húzott magához és adott két puszit az arcomra.

- Az angoloknál megszokott ez a közvetlenség? – szegeztem neki a kérdést, mire elnevette magát. Tényleg érdekelt mi az igazság, mert odahaza sokszor az ellenkezőjét hallottam.

- Attól függ… - A hátam mögé nézett, és minden erőmmel arra koncentráltam addig, hogy a szemeimmel Alexet keressem. – Szóval… melyik csóka a barátod?

- Hogy melyik? – kérdeztem vissza, és megfordultam.

- A helyi srác, vagy a másik aki veled együtt költözött?

- Nem mintha közöd lenne hozzá, de egyik sem. –Megfordultam, mivel nem bírtam azt, ahogy Chris engem és Mattet méreget.

- Akkor vigyázz az itteni pasikkal, mert nagyon kitartóak ám! – Nevetett magabiztosan.

- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra! – biztosítottam róla mosolyogva, hogy nem lesz szükségem segítségre. Nem tudtam eldönteni, hogy most tetszeni próbál nekem, vagy csak ilyen közvetlen.

- Ha mégis valami gáz van, csak szólj nekem!

- Oké, de most megyek megkeresem Abbyt.

- Menj csak! – Sarkon is fordultam, és nagy nehezen, de sikerült megtalálni Abbyt. A színpad közelében táncolt Chrisszel. Először nem akartam megzavarni őket, de miután már vagy két számot végigálltam úgy, hogy őket figyeltem, kezdtem kínosan érezni magam. Odaléptem hozzájuk, és elkértem Abbyt pár percre. Kimentünk a kis teraszra, ahol jelenleg senki nem volt, és beszélni kezdtem. Háttal dőltem neki a korlátnak, hogyha meglátom Mattet, akkor rákérdezzek Abbynél, mégis milyen srác. Két percbe se telt bele, hogy pont rá lehessen látni. Alexszel beszélgetett, úgyhogy alig tudtam magam visszatartani, hogy ne menjek oda.

- Abby, ez a Matt jóban van Alexszel? – kérdeztem meg tőle, mire szemeivel keresni kezdte az említetteket a teremben.

- Régen legjobb haverok voltak, mostanában már csak haverok – mondta fura hangsúllyal, ami nem kerülte el a figyelmemet.

- Miért vesztek össze? – Csak áldani tudtam magamat érte, hogy pont ezzel a sráccal ismerkedtem meg először, de rossz értelemben.

- Fú, hát ez egy nagyon hosszú sztori. A lényeg az, hogy Alexnek volt egy barátnője, és miután a csajszi elkezdett rockosodni, kiadta az útját. Pár nappal később kiderült, hogy rámászott Mattiere, és összejöttek. Sarah nagyon sokat változott, és régen még velem is nagyon jóban volt, most próbálom kerülni. – A szívem úgy dobogott a volt csaj miatt, hogy azt el sem tudom mondani. Szép kis dolog derült ki…

- Miért? Veszélyes? – kérdeztem a csajról, mire Abby rám nézett. Még soha nem láttam így tekinteni bármire is, a szemeiben szomorúság és düh tükröződött.

- Ő tipikusan az a fajta ember, akivel jobb nem találkozni. A balhéi egész Londonban ismertek, volt már pár húzása a rendőrségnél is. – Úgy meglepett, hogy köpni-nyelni nem bírtam. A fiúk felé pillantottam, és még mindig beszélgettek. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy rólam volt szó.

- Remélem ez a csaj nem jött el a bulimra…

- Nem lehetetlen, de Matt itt van, és hát… kicsi rá az esély, hogy magára hagyta. Natalie, ígérd meg, hogy kerülöd majd azt a csajt! – Felém fordult, és olyan komoly arccal nézett rám, hogy nem is tehettem mást.

- Igyekszem majd, de ahhoz tudnom is kéne, hogy néz ki.

- Hidd el, egyből felismered majd. Csak kérlek, soha ne mosolyogtasd meg, mert akkor már veszélyben vagy! Zara sosem mosolyog, és ha már megteszi, akkor ott bajok lesznek. – Nem értettem, most miért Zaranak hívta.

- Nem Sarahnak hívják?

- De, csak utálja a nevét, mert neki az túl finom, és így Zaranak hívatja magát mindenkivel.

- Rám hoztad a frászt. Ugye már nem érdekli Alex? – kérdeztem kétségbeesve, majd nagyot szippantottam a friss levegőből, hogy lenyugodjak.

- Én inkább Matt miatt félnék a helyedben. Nat, hogy ismerted meg? – Csak most tudatosult bennem, hogy Matt és Zara együtt vannak. Eddig elvesztem a többi részletben.

- Éppen azért hívtalak ki, hogy megtudjam, ennél a srácnál normális-e, hogy ilyen közvetlen velem – mondtam, majd elmeséltem neki, hogy mutatkozott be.

- Szerintem inkább ne is gondolj Mattre, és őt is kerüld el, ha nem akarsz Zara új célpontja lenni. Nagyon durván féltékeny mindenkire, még akkor is, ha nincs rá semmi oka. – Végképp nem nyugodtam meg, hiszen egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom az idegességtől.

- Inkább menjünk vissza szórakozni, mielőtt többet mondasz nekem erről. – Már indultam volna, de épp megláttam egy szőke csajt, aki leginkább egy démonhoz hasonlított túl kihívó sminkjével és ruhájával. Matthez bújt, és Alexhez beszélt.

- Ne haragudj, de muszáj volt megtudnod! – Simogatta meg a karom Abby engesztelésképp, én pedig rámosolyogtam.

- Itt van – mondtam higgadtan, és ezzel jeleztem Abbynek, hogy én bizony nem fogok bujkálni Zara elől, mert annak semmi értelme. Mivel új vagyok, úgyis meg kell, hogy ismerjen, és ha egy kicsit is érdeklem, főleg miután ha hallott valamit rólam a fiúktól, nem fog addig lenyugodni, míg nem lát. Elindultam befelé, és magamra erőltettem a legmagabiztosabb énemet. Ideje volt arrébb vinni Alexet Matt-től és Zaratól. Amikor odaértem a két fiú mosolygott rám, Zara pedig feltűnően méregetett.

- Téged még nem ismerlek – néztem rá, mire felkapta a fejét, mert éppen a lábaimnál tartott a nézegetéssel. Oldalra döntötte a fejét, rá Matt vállára, így is jelezve, hogy ő az övé.

- Ebből is látszik, hogy te még új vagy. Engem mindenki ismer… - A hangja durva volt és nyers, csípőjét pedig mozgatni kezdte a zene ütemére.

- Óh látom most is bemutatkozol, Zara – mondta nevetve Matt, és átkarolta a derekát.

- Zara nem valami nyitott… - jegyezte meg Alex, és felém fordult bátorítóan mosolyogva.

- Azt látom. Alex nem jössz táncolni? – mondtam mosolyogva, és onnantól kezdve rá se néztem a szerelmesekre, nehogy valamit elszúrjak. Két perccel később már Alexszel táncoltam messze Zaraéktól, és sokkal nyugodtabb voltam. A szám a fülemig ért, és igyekeztem minél jobban táncolni, hogy ezzel is felhívjam magamra Mr. Tökéletes figyelmét. De nem akartam túlzásba vinni se, szóval hagytam kettőnk között egy kis helyet, nehogy elkövessem azt a hibát, amire Abby figyelmeztetett. Közben végig azon agyaltam, hogy mekkora szerencsém van, hogy szívesen beleegyezett, és ezzel nőtt az önbizalmam is. Néhány szám áttáncolása után, Alex megfogta a kezem, és kivezetett a teraszra. Nem ellenkeztem, de azért a szívem a torkomban dobogott. Nem tudhattam most miért visz ki. Amikor megállt, ugyanúgy álltam meg, mint amikor Abbyvel voltam itt kinn.

- Az ajándékod majd otthon vár rád, Abbyvel nem akartuk idehozni – mondta mosolyogva, és rátámaszkodott az erkély párkányára.

- Már alig várom, hogy láthassam.

- Biztos örülni fogsz neki.

- Remélem.

- Ugye nem tudod kivel beszélgettél az előbb? – kérdezte meg hirtelen témát váltva, mire ránéztem, és ő is felém fordult. Szemeiben el tudtam volna veszni akkor is, de muszáj volt tartanom magam.

- Zaraval. – Olyan meghökkent arcot vágott, hogy először bele sem tudott kezdeni a mondanivalójába.

- Ha tudod, akkor nem értem miért jöttél oda – szidott le egy kicsit, majd elfordult. Rosszul esett, mert nem tudtam hova tenni ezt a reakcióját.

- Igazából azért, mert tudtam, hogy jobb előbb túlesni rajta és veled is akartam beszélni. Haragszol? – kérdeztem halkan, még mindig őt figyelve.

- Dehogy haragszom, csak féltelek tőle. Zara kemény csaj, és ha megmakacsolja magát, akkor megállíthatatlan is. – Újra rajtam volt már a tekintete, és ezúttal nem is fordult el, amint befejezte. A kis szellő jól éreztette velem a parfümét, szóval kezdtem egyre inkább ismét a hatása alatt lenni. Éreztem ahogy a szél játszadozik a hajammal, és becsuktam a szemem. Mindig is imádtam, amikor lobogott a hajam, és az érzés, miszerint Ő félt engem, duplán felvidított.

- Nem kell engem félteni, nem fogok hülyeséget csinálni. – Kinyitottam a szemem, és meglepően vettem észre, hogy mintha közelebb húzódott volna, de utána lenyugtattam magam, hogy biztos csak beképzeltem.

- Nem is azzal van itt a probléma…

- Ha ennyire féltesz, miért nem vigyázol rám állandóan? – kérdeztem viccelődve, tényleg csak hülyéskedésnek szánva.

- Ez nem is rossz ötlet. – Csak pislogtam rá, mire ő elnevette magát.

- Nem lehetsz folyton a fenekembe, mit gondolnának a többiek? – mondtam nevetve, és kihúztam egy hajtincset a szememből.

- Talán megijednél, mint amikor valami trutyit készíttettetek Chrisszel?

- Te ezt honnan tudod?

- Láttalak.

- Óh, csak nem te voltál a kertben? Tudtam, hogy láttam valakit!

- Pedig tudtommal Abby már mondta, hogy szoktam ilyet csinálni. – Elnevettem magam, mert emlékszem hogy koncentráltam, nem arra gondolni, hogy betörtek a kertünkbe.

- A palacsintás akcióidról is tudok, szóval vigyázz! Még a végén mindenki megtudja milyen kis házias vagy!

- Csak tessék, nem tudsz megfélemlíteni. – Mindketten nevettünk, és kezdtem úgy érezni, hogyha esetleg a barátnője nem is lehetek, a barátja biztosan. Az már nekem egyelőre bőven elég kell legyen, tekintve, hogy egy hónapja még rá se mertem volna nézni egy ilyen pasira. Miután újra vele foglalkoztam, és nem a gondolataimmal, észrevettem, hogy éppen egy szörnyes muffint eszik. A bulim különlegességei voltak az egyedi sütik is, a szörnyes kék színű muffinok, és a szivárvány torta. Elég érdekes volt, hogy 12 színű volt a torta belseje, de nagyon finom volt, és jól is nézett ki.

- Megnéztem a parkos képeinket, és nagyon jól sikerültek. Ha gondolod majd átküldöm msnen… - szólaltam meg egy percnyi csönd után.

- Jól van, majd Abby leírja neked a címemet, és akkor majd átküldöd. Nagyid csinálta a sütit? – Olyan aranyosan eszegette a muffint, hogy muszáj volt elmosolyodnom.

- Ne is említsd! Vagy két napon keresztül ezeken dolgozott, hiába mondtam neki, hogy bőven megfelel egy sima változata is… - meséltem neki jókedvűen. Magamon is meglepődtem, ahogy tovább elemeztem a saját viselkedésem. Tényleg más ember lettem, sokkal érettebb, és sokkal jobban önmagam voltam. Ezért már megérte megszeretni ezt a srácot, tényleg.

- Ismerem én Emily nagyid, őt nem lehet olyan egyszerűen leszerelni.

- Az biztos, de én nem is bánom, hogy ilyen. Sokkal jobb kapcsolat alakult ki köztünk, mint az igazi nagymamáimmal. – A vége felé kicsit lelohadt a jókedvem, amit Alex is észlelt.

- Miért?

- Hát az apai nagyszüleim már rég meghaltak, még a születésem előtt. Az anyai nagyszüleim pedig olyanok, mint anya. Nem igazán törődnek velem, azt hiszik, hogy amiért már nem vagyok kislány, nem is igénylek annyi szeretetet. Ne értsd félre, szeretnek engem, nagyon is, de nem tudják jól kimutatni. Igazi felüdülés volt számomra Emily nagyi – mondtam őszintén, és zavaromban rámosolyogtam. Még senkinek nem mondtam el ezt eddig.

- Érthető. Szólj rám, ha tolakodó vagyok, de apukáddal mi van? Találkoztok egyáltalán? – A hangjából kihallottam egy kis félelmet, amit azért érezhetett, hogy meg ne bántson ezzel.

- Apa imádta anyát, de… nem jött össze nekik. Nagyon különböztek, apa folyton vidám, pörgős ember volt, folyton ment volna valahova, anya pedig folyton csak dolgozott volna, és nem akart szórakozni. – A szememben könny gyűlt fel, mert még egyszer sem mondtam ezt ki hangosan. – A viselkedésemmel tulajdonképpen elüldöztem apát. Szerencsére tartjuk a kapcsolatot, de nagyon hiányzik.

- Hé, hé, nehogy elkezdj itt sírni nekem! A fél város utálni fog majd azért, mert megsirattam a szülinapost! – viccelődött, de tudtam, hogy komolyan gondolja, mire két nevetés között kibuggyant a szememből a könny, és lecsordultak az arcomon. – Ne hibáztasd emiatt magad, mert biztos nem te tehetsz róla! Éppen az előbb mondtad, hogy a szüleid nagyon különböztek. – A pulcsija végével letörölte a könnyeimet, utána pedig magához húzott, és megölelt. Jól esett végre ezt is valakivel megbeszélni.

- Nem tudod merre van Abby? – kérdeztem szipogva.

- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy bárhol is van, Chris ott van mellette. – Egy aprót nevettem, mivel csak most tudatosult az agyamban, hogy Chrisnek már régóta tetszik Abby. Persze észrevettem, hogy többször kerül engem, de azt hittem azért van mert haragszik rám. De most már tudom, hogy azért volt, mert túl félénk volt ahhoz, hogy találkozzon Abbyvel.

- Nagyon egymásra találtak, és hidd el, ez egy hosszúéletű kapcsolat lesz! – Kiszabadítottam magam az öleléséből, és összeszedtem magam lelkiekben is a további bulizáshoz.

- Remélem is, különben muszáj leszek bedühödni! – Mindketten felnevettünk, majd megfogtam a kezét, és elindultam az ajtó felé.

- Natalie… tök jó, hogy ide költöztetek. Feldobtad az egész kisvárosi életet, már nem olyan unalmas egy arcra napi ötvenedszer is ránézni.

- Lett három új arc, akit nézhetsz, az nem valami sok.

- Szerintem épp elég!

Befelé menet Alex megelőzött, bár még mindig fogtuk egymás kezét, úgyhogy esélyem sem volt megmenekülni attól, hogy újra a táncparkett közepére kerüljek. Abbyvel táncoltam, míg a srácok valamit beszélgettek odakinn, a már jól ismert teraszon. Az egész estét átbuliztuk, és még azt sem bántam, hogy nem volt alkohol. Nem magam miatt kértem volna, hanem a többiek miatt, de miután láttam, hogy a buli még pia nélkül is elég érdekes az embereknek, megnyugodtam. Olyan sok arcot ismertem meg, hogy a neveket már össze-vissza kevertem, úgyhogy sűrűn kellett szabadkoznom. Rájöttem, hogy elég önmagamat adnom ahhoz, hogy valaki megszeressen. Inkább utáljanak azért aki vagyok, mint szeressenek azért, aki nem. Nagyon nehezen lett vége a bulinak, mert sokan folytatták volna még, de Emily nagyi megígérte, hogy lesz ilyen máskor is, szóval végül egy óra alatt kiürült a terem. Amikor hazaértem, nem is érdekelt az a sok ajándék, ami a kocsiban volt. Abby és Alex közös ajándéka már nagyon izgatta a fantáziámat egész úton hazafelé jövet, úgyhogy amikor megláttam Johnt egy husky kiskutyával, akkorát sikítottam, hogy szerintem még Londonban is engem szidtak. Olyan aranyos volt, olyan szép, hogy rögtön beleszerettem, és fel is cipeltem a szobámba. Játszottam vele egy ideig, aztán elmentem zuhanyozni. Két perc se kellett ahhoz, hogy amint lefeküdjek az ágyra, el is aludjak. Midnighttal, az én kutyámmal! Az első kutyámmal! El sem hiszem!

Csapó 04. - Love Bomb

Sziasztok! Kicsit megkésve, de hoztam az új részt. Egyelőre még bétázatlan, mivel sokan kértétek, és nem akartalak titeket még jobban megváratni. :) Előfordulhat benne némi helyesírási hiba, de ismét igyekeztem úgy írni, hogy a cselekményszál ezt kárpótolja. Mivel suliban most szünet van, ezért most majd megírom előre a részeket, hogy ne kelljen ezentúl várnotok, és előfordulhat majd egy duplarész is.

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! Remélem tetszeni fog a rész! ;)

4. fejezet – Bonyodalmak

A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, és idegességemben majdnem elestem a középen lévő kis padban. Minél jobban próbáltam megnyugodni, annál izgatottabb voltam. Egyszerűen a tudat, hogy ott volt mögöttem, olyan örömmel töltött el, hogy nem bírtam megmaradni. Sosem voltam az a szerelmes típus, pasizni se pasiztam sokat, csak a régi ovis emlékek maradtak. De abban a pillanatban, amikor elém tárult a város és folyó esti képe, ráadásul éreztem, ahogy a karja az enyémhez súrlódik, úgy éreztem mindig is az voltam.
- Imádom ezt a várost, mióta csak az eszemet tudom – mondta ki hirtelen, néhány percnyi szótlan egymás mellett ácsorgás után. Rápillantottam, az arca komoly és érzelem dús volt, szívesen tanulmányoztam volna még, de felém fordult. Tovatűnt a komolyság a vonásairól, ugyanis visszatért a szokásos jókedve. Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt tőle, ahogy csillogtak a kék szemei, az enyéimtől nem is olyan messze.
- Ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Olyan szép! – Visszafordultam a kilátás felé, nehogy elszédüljek a sok jótól, ami a szemem előtt van. A szám sarkában megjelent egy mosoly, fel is néztem a másik kapszulára. Tisztán láttam, ahogy a többiek kikészítik a felügyelő tanárt a sok ugrálásukkal és folytonos szaladgálásukkal, a kisebb hely pedig még nagyobb katasztrófának mutatta a helyzetet, mint valójában volt.
- Kell egy kis idő, míg ráérzel az ízére, de utána örökre rabul ejt. – Én inkább abban voltam már teljesen biztos, hogy ő fog rabul ejteni örökre. A szájából minden szó kellemesen hangzott, és hirtelen azt sem tudtam, hogyan viselkedjek, vagy mit mondjak. Nem akartam elszúrni a dolgokat.
- Lehet. Sosem gondoltam volna, hogy pont Chorleywood lesz nekem a tökéletes hely, pedig kezdem egyre inkább ezt érezni – mondtam ki őszintén, amit ezelőtt még senkinek. Rám mosolygott, és ez egy kis bátorságot adott nekem.
- Sosem tudhatod mi lesz holnap. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly srác valójában. Mindig olyan vidám, pörgős volt, és rengeteget hülyéskedett amikor láttam. Tetszett, hogy nem csak egy buta libának tart, és elbeszélget velem.
- Mit gondolsz, Abby kedvel engem? – Pontosan tudtam, hogy Abbyvel mi a helyzet, de kíváncsi voltam, ő mit gondol. Persze legszívesebben a mi kettőnk kapcsolatáról, vagy lehetséges kapcsolatunkról kérdeztem volna, de azért ennyire bátor nem voltam.
- Ha nem ismerném, akkor nem tűnne fel az ilyesmi, de ismerem… Látszik rajta mennyire örül, hogy ott vagy neki, és mindent megbeszélhet veled, sokszor mesélt már rólad nekem is. – Örültem, hogy ezt nem olyan hangsúllyal mondta, mint aki épp felrobban már a sok hozzám kapcsolódó mondat után. Nem úgy tűnt, mint akit idegesítenék, vagy Abby idegesítene a folytonos rólam való áradozásával.
- Chris is sokat hallott már róla, úgyhogy ő is mesélhetne jó pár ilyen alkalomról.
- Mesélte, hogy mostanában nem találkoztok olyan gyakran. Haragszol rá? – Meglepett a kérdése, de tudhattam volna, hogy előbb-utóbb úgyis kitérünk erre a témára.
- Nem. Csak Abbyvel most nagyon jóban vagyok, és valahogy így alakult. Tudom, hogy Chris mindig ott volt nekem és lesz is, reméltem, hogy nem veszi bántásnak. – A korlátot kezdtem el piszkálni, és igyekeztem leplezni, hogy ez számomra kényes téma.
- Zavar, hogy erről kérdezlek? Olyan idegesnek tűnsz. – Majdnem el is felejtettem, hogy számomra ez kínos, és kezdtem lenyugodni, de…
- Nem tudom, szerintem csak az zavar, hogy nem ismerlek még annyira. Nem vagyok olyan könnyen nyíló típus. – Éreztem, hogy a fejem hót vörös lesz, mert az arcom csak úgy sütött az oda tóduló vértől.
- Akkor halasszuk is el a témát, majd máskor megbeszéljük, amikor már készen állsz rá. Mit szólsz? – Nem mondhattam nemet, de igent sem akartam, hiszen egyik szemem sírt, másik nevetett. Nem akartam vele erről beszélni, viszont a következő beszélgetés alkalma jól hangzott. Csak egy erőtlen bólintással jeleztem, hogy benne vagyok.
- Rengeteg embert ismersz, szóval… lenne egy kérdésem.
- Nyugodtan, válaszolok bármire.
- Tényleg mindenki meg akar engem ismerni?
- Nem ismered még a kisvárosi életet, nem igaz? Egy New yorki lánynak fogalma sincs róla milyen itt. – Aprót nevetett, de nem volt benne semmi gúny.
- Egy chorleywoodi srácnak sincs fogalma arról, hogy New Yorkban milyen az élet!
- Az nem ugyanaz! – Villantott meg egy mosolyt, és éreztem, ahogy az én szám is felfelé görbül. Csikizni próbált, így egy pillanat alatt felvidított, amikor abbahagyta nagyon közel álltunk egymáshoz, és igyekeztem nem összeesni a remegő lábaimmal.
- Miért ne lenne? – kérdeztem még mindig jókedvűen, és azt vártam, hogy elhúzódjon. Az üveg mögöttem biztosan tartotta a fejem, ahogy a korlát a derekamat is, ez az egy segített abban, hogy állva maradjak. Még sosem éreztem ilyet.
- A kettő ég és föld.
- Ahogy te és én?
- Nem, mi sokban hasonlítunk. – Ha meg kellett volna választanom a nap mondatát, ezt jelöltem volna meg. Fogalmam sem volt honnan veszi ezt.
- Még csak abban sem tudunk megegyezni, hogy kinek van ebben igaza. Te mindenkivel jóban vagy, éled az életed, folyton mosolyogsz, bearanyozod a csajok napját én meg…
- Mindenki rólad beszél már legalább két hónapja, mindenki rád várt, és még mindig alig várja, hogy meg is ismerhessen. A környék összes lánya veled akar barátkozni, a srácok meg randizni. Komolyan azt hiszed, hogy én népszerűbb vagyok nálad? – Felhúzta a szemöldökét, és egy aprót hátralépett. Imádtam a közelségét, de kezdtem már zavarban lenni.
- Ezek erős túlzások. Túl jónak hiszel. – Zavartan mosolyogtam, majd egy nénikét néztem, ahogy a város fényeiben gyönyörködik.
- Jó oké, nem az összes, de a túlnyomó része.
- Csak azért, mert még új vagyok.
- Majd meglátjuk!
- Olyan optimista vagy! – Nevettem el magam, de azért jól esett, amit hallottam. Tudtam, hogy azért ez nem teljesen igaz. Mivel új lakó voltam, persze, hogy egy ilyen kis városban mindenki meg akart ismerni, de tudtam azt is, hogy idővel ez lecsillapszik. A táskám koppant egyet a mögöttem lévő üvegen, ennek hatására még távolabb lépett tőlem.
- Inkább készítsünk néhány fényképet! Ez az első londoni utad! – Alig mondta ki, már tartotta is a gépért a kezét, én pedig mi mást tehettem volna, mint, hogy beleegyezzek. Na, nem mintha ez olyan nagy áldozat lett volna tőlem, vagy egyáltalán áldozat. Hülyéskedtünk pár sort, viccesen pózoltunk a fényképezőgépnek. Utána már egy kicsit komolyabb képek is születtek, mert gondoltuk kell pár normális kép is. A kedvenc részem az volt, amikor átölelt és úgy fényképezett le az a nénike minket, akit nemrég figyeltem. Volt olyan kedves, és nem állt ellen Mr. Tökéletes kérésének, miután udvariasan megszólította, és még beszélgetett is vele. Meg is jegyezte a nagyika, hogy ilyen fiút nem találok mindenhol, ne eresszem el. Én nem is akartam, de hiába is volt ez a nap, ha Alex nem mutatott ki semmi olyat, amiről biztosra vehetném, hogy kedvel. Hiszen ő mindig olyan nyitott, könnyen barátkozik. Honnan tudhattam volna biztosra, hogy mit érez? Még akkor is ezen járt az agyam, amikor újra beszélgetni kezdtünk. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy szinte csak pillanatoknak tűnt az egész. Amikor segített a kiszállásnál is, láttam, hogy Abby majd megőrül már attól, hogy végre elmondjam mi történt, Chrisen pedig valami fura érzelem tükröződött. Sosem szerette, ha más pasikkal voltam egyedül, függetlenül attól, hogy ő mit gondolt róluk. Mindig úgy vigyázott rám, akár egy kis húgra.

Hazafelé le sem lehetett rólam vakarni a vigyort, de igyekeztem nem feltűnően csinálni, bár ez nem nagyon ment. Később miután Abbyvel megbeszéltünk mindent, mivel sikerült egy kicsit lemaradni a többiektől, hogy ne hallják, ő is alig bírt megmaradni. Hozzátette, hogy ő örülne, ha én lennék a bátyja barátnője, és drukkol nekem. Arról faggattam, vajon mit gondol az esélyeimről, és még mindig olyan bizakodó volt a sikeremben. Amikor hazaértem anya kérdezett pár dologról, mégis hogy éreztem magam, milyen volt a város, és még sorolhatnám. A jókedvemet látva nem is kínzott ilyesmivel túl sok ideig, úgyhogy miután ettem egy kis gyümölcsöt meg szendvicset, mentem is aludni. Elalvás előtt még rengetegszer lejátszottam magamban a ma történteket, és biztos voltam abban, hogy mosolyogva fogok aludni egész éjszaka.

Reggel anya keltett azzal a jó hírrel, hogy John szülei végre hazaérnek, és néhány óra múlva már meg is ismerhetem őket. Tekintve, hogy John olyan, amilyen, szinte egyáltalán nem aggódtam a szülei miatt. Rendet raktam a szobámban és a gardróbomban is, közben zenét hallgattam. Amikor a fényképezőgéphez értem eszembe jutott, hogy még csak meg sem néztem a tegnapi képeket. Ahogy a laptopomra felmásoltam a képeket, rögtön be is nyomtam egy diavetítésre, hogy az összeset végignézhessem. Elterültem az ágyon, és hol felnevetve a vicces arcokon, hol mosolyogva az egész jól sikerült képeken, elszórakoztattam magam. Néhány képen Chris furcsán pillantott Abbyre, és kezdett olyan érzésem lenni, hogy megkedvelte. Ám nem hagytak ezen gondolkodni, ugyanis anya megzavart. Mivel nyitva volt az ajtóm, kopognia sem kellett, csak bedugta gyorsan a fejét, és miután nyugtázta, hogy a szobám nem egy disznóól, leküldött a nappaliba. Kicsit azért tartottam attól, hogy az új nagyszüleim milyenek lesznek. Gondoltam persze, hogy ha John ilyen kedves, törődő, nyitott és mosolygó ember, akkor ők sem lehetnek mások. Mégis megkönnyebbülés volt számomra, amikor végre már előttem voltak. Anyával már beszélgettek mielőtt odaértem, úgyhogy a teljes figyelem rám szegeződött, amikor odaértem.
- Óh, John! Micsoda lányod van neked! – Zavartan elmosolyodtam, és hagytam, hogy sodorjanak az események. Mrs. Hawkins megölelt, és adott két puszit az arcomra. John apja pedig kedvesen magához húzott, és úgy adott a fejem búbjára egy puszit. Egyáltalán nem olyanok voltak, mint az anyai nagyszüleim. Sőt az apai nagyszüleimre se hasonlítottak. Kicsit furcsa volt a helyzet, de húsz perc múlva már ezen semmi sem érződött.
- Mondd csak, Natalie! Megismerkedtél már az itteni fiúkkal? – szegezte nekem a kérdést Emily nagyi, mire én éppen hogy nem blokkoltam le. Még szerencse, hogy a többiek egymással voltak elfoglalva, és nem ide figyeltek.
- Nem, még csak pár embert ismerek innen.
- Mikor is lesz a születésnapod, drágám? – Teljesen el is feledkeztem arról, hogy végre 18 tizennyolc leszek.
- Egy hét múlva. Miért? – Érthető volt, hogy John beszámolt neki erről, csak azt reméltem, hogy most nem kérdez rá, mit szeretnék ajándékba. Igazából semmi olyan dolog nem volt, amit hiányoltam, anyáéktól mindig megkaptam mindent. Az egyetlen, amire nagyon vágytam, azt pedig nem intézhette volna el még Emily nagyi sem. Pedig már tudom mennyi mindent véghezvitt, mennyi embernek segített.
- Van itt a belvárosban egy új szórakozóhely. Ha szeretnéd, kibéreljük egy éjszakára, és meghívunk pár embert. Legalább egy este alatt megismersz itt mindenkit, ők meg téged, és utána úgyis kialakul, kivel szimpatizálsz. Ismerek én itt mindenkit, egy ember se fogja visszautasítani a meghívást, majd meglátod! – Mosolygott rám, és megrázta a kezeit egy kicsit örömében. Udvariatlan lett volna, ha visszautasítom az ajánlatot. Na, meg abban tényleg igaza volt, hogy így legalább az ismerkedős részt nagyban átugorjuk.
- Köszönöm szépen!
- Igazán nincs mit. Tudod John sosem engedte, hogy szervezzek neki ilyeneket, de úgy látom, mi jól ki fogunk jönni egymással. Igaz, szívem? – Bólintottam egyet, és köszönetképp adtam neki még egy ölelést. Olyan volt, mintha ő mindig is a nagymamám lett volna.
- Mikor kezdődik a suli? Anya azt mondta mindent te intéztél el. – Eddig szinte egy percig sem gondolkodtam el azon, vajon milyen lesz a suliban, milyen emberek vesznek majd körül, fog-e tetszeni vagy ilyesmi. Most már kezdett érdekelni, mivel lassan vége volt az augusztusnak.
- Jövő héten, drágám. Már a könyveidet megvettük mielőtt elutaztunk, a szobádban vannak. Láttad őket? – Az arcán látszott egy apró mosoly, ami azt gyanítatta velem, hogy most biztos a kiakadásomat várja a vastagságuk vagy a hosszúságuk miatt.
- Milyen iskola ez? Annyi könyvet adtak, hogy ha kettőt is berakok a táskámba, leszakad rögtön! – Nevettem el magam, de azért kicsit feszült voltam emiatt. Tényleg nagyon nehezek voltak, amikor arrébb pakoltam őket délelőtt.
- Nagyon erős színvonalú iskola, úgyhogy érezd megtisztelve magad, hogy felvettek! – mondta anya, mire én sóhajtottam egyet. Gondoltam, hogy nem elégszik meg egy sima sulival. Azért reménykedni még reménykedtem, hogy nem választ túl erőset. Ezek szerint reménytelenül.
- Ne aggódj Natalie, ha valami nem tetszik, majd én kezeskedem arról, hogy átmehess máshová! – szólt közbe John, én pedig legszívesebben körbepusziltam volna. Szerettem, hogy mindig sokkal derűlátóbb és segítőkészebb volt, mint anya.

Később átmentem Chrisékhez, és nem győztem bocsánatot kérni az anyukájától, hogy eddig még nem jöttem át. Ő is olyan volt nekem már, mint egy családtag. Vele beszélgettem addig, míg Chris nem ért haza. Most először jártam úgy, hogy nem találtam otthon. Kicsit rosszul is éreztem magam amiatt, hogy alig látom. Nem tudom meddig beszélgettem ott Mrs. Hicksszel, de amikor végre megérkezett Chris, felálltam rögtön a kanapéról. A nyakába ugrottam, és még az sem zavart, hogy már egy kicsit elázott hazafelé jövet.
- Nat! Hát te? – Meglepődött, de úgy tűnt örült nekem.
- Gondoltam átnézek, mert már kezdtél hiányozni – mondtam mosolyogva, és megvártam, míg elenged, majd letesz a padlóra. Utána nyújtottam át azt a cédét, amire kiírtam a tegnapi képeinket. Azért készült jó pár közös fényképünk, és meglepően sok volt olyan, amin ketten voltunk.
- Ez meg micsoda?
- A képek, tegnapról. Remélem tetszeni fognak, mert nekem kedvencek lettek. Úgy sajnálom, hogy nem szóltam, hogy… - Nem tudtam befejezni, mert tényleg szégyelltem, hogy nem mondtam meg neki az igazat.
- Én se szóltam, nem igaz? Vegyük úgy, hogy meg sem történt! Felmegyünk a szobámba? Tudod, vannak, akik nagyon szeretnek mindenről tudni! - mondta a vége felé egyre hangosabban, figyelmeztetve az anyukáját, hogy ne hallgatózzon. Én már egészen megszoktam, hogy mindig tudja, miről beszélek a fiával. Először persze idegesített, de aztán rájöttem, hogy addig, amíg úgy sem adja tovább senkinek, addig nem árt vele. Chris elindult felfelé a lépcsőn, én pedig követtem. Lépcsőzés közben még azért körülnéztem, hogy felmérjem a házat alaposan, hiszen mégis csak akkor láttam először. Amikor beléptem legjobb barátom szobájába, egyből az ágya felé vettem az irányt, és leültem. Már megszokás volt, hogy mindig oda ülök. Chris is a szokásos helyére ült, velem szembe a földre, törökülésben figyelt, míg körülnéztem itt is.
- Azta! Nagyon jó lett a szobád! – dicsértem meg, ugyanis tudtam, hogy mindig ő rendezgeti a cuccait.
- Örülök, hogy tetszik. Azt hittem az előzőt nem tudom túlszárnyalni… - Mosolygott szendén, majd abbahagyta.
- Nem is nézed meg a képeket? – kérdeztem meg hirtelen, és keresztbetettem a lábaimat.
- Majd később, még nem raktam össze a gépem.
- Oké. Jól érezted magad tegnap amúgy? – Tényleg érdekelt mit gondol.
- Persze. Minden nagyon jó volt, leszámítva azt, hogy nem egy kapszulába kerültünk a London Eye-on. – Az igazság az volt, hogy én egyáltalán nem sajnáltam, hogy így sikerült felszállnom, mert egy gyönyörű fél órában volt részem. Még úgy is, hogy éppenséggel nem történt semmi, és nem is bizonyosodott be, hogy Alex kedvel.
- Jól szórakoztatok Abbyvel? – kérdeztem a szemöldökömet fel-felhúzogatva, és egy pimasz vigyor terült el az arcomon.
- Tényleg kedves lány, ahogy mondtad. Örülök, hogy találtál végre egy barátnőt.
- Ezt most úgy mondtad, mint aki sajnál engem, hogy eddig nem volt. – Leolvadt a mosoly az arcomról.
- Nem, nem úgy mondom. Natalie, én csak… szóval kellett már neked egy barátnő. – Újra felhúztam az egyik szemöldökömet, ezzel most azt jelezve, hogy nem értem és nem is értékelem, amit mondott.
- Minden úgy jó, ahogy van. Ezelőtt itt voltál nekem te, és nem volt szükségem másra. – Hátradőltem, és a plafont kezdtem el bámulni. Nem akartam a szemébe nézni, mert már túl jól ismert.
- Te is tudod, hogy téged mindig is bántott, hogy más voltál, mint a többiek.
- Ez nem teljesen így van! Miért kerestem volna barátnőt, ha találtam egy legjobb barátot? – Felültem, és őt kezdtem el figyelni. Kíváncsi voltam, milyen arccal mondja mindezt.
- Natalie, te lány vagy!
- Erre még csak most jöttél rá? – kérdeztem gúnyosan nevetve, és már tényleg nem értettem, mire akar kilyukadni.
- Nem vagyok hülye, csupán látom, hogy neked másak az igényeid!
- Miféle igények? Ne csináld már! – Teljesen beparáztam, hogy mi lesz most.
- Te vásárolni, szépítkezni szeretsz – én nem! Te legszívesebben már rég pasiznál, én meg csak visszatartalak! – mondta komolyan, én pedig nem tudtam, mit mondjak.
- Még jó, hogy különbözünk! Az lenne a furcsa, ha szeretnéd ezeket, hiszen pasi vagy! – vágtam vissza, ő pedig csak pislogni tudott. – Miért tartanál vissza?
- Akik nem ismernek, félreismerhetik a kapcsolatunkat. Nem vagy dühös emiatt? – Olyan nézéssel nézett rám, hogy megsajnáltam. Visszavettem a hangerőből.
- Chris! Azért kedvellek, aki vagy, azért mert olyan vagy nekem akár egy testvér, és ha valaki ezt félreismeri, ő baja, engem hidegen hagy.
- Mióta vagy ilyen talpraesett? – kérdezte félénken, mire elnevettem magam.
- Ideje saját lábra állnom, és levenni a terheket a vállaidról. Többé nem kell folyton engem védened! – mondtam őszintén.
- Ó, szóval most tökös csajszi leszel? – viccelődött, és jó volt látni, hogy lecsillapodott.
- Tökös nem, de önálló annál inkább! – mondtam magabiztosan, és magamban el is határoztam, hogy ez így lesz mostantól. Belefáradtam abba, hogy mindig én legyek a szürke kisegér, és mindig mindenki vigyázzon rám. Ideje a kezembe venni a dolgokat!
- Erre kíváncsi leszek!
- Gúnyolódj csak, de majd meglátod, hogy ahogy szereztem egy legjobb barátnőt is, ez is sikerülni fog! – mondtam mosolyogva, hiszen koránt sem olyan gúnnyal mondta, hogy azzal megbántott volna. Sőt, nem is gúny volt az, csak meglepettség és hitetlenség egyben.
- Úgy legyen!

Miután végigbeszéltünk egy egész délutánt, és vigasztalásképp őt hívtam meg elsőnek a bulimra, valamint engedélyeztem neki, hogy bárkit meghívjon, hazajöttem. A képeket bámultam ismét, az ágyamon fekve. Amikor az Alexszel közös képeimet láttam, mindig megálltam pár percre, és azt bámultam. Kezdtem olyan hülyén érezni magamat már megint, mint valami őrült rajongó. Egyszerűen bárhogy is kérdeztem meg magamtól, mégis mit akarok ettől az embertől, és miért, csak az elsőre tudtam biztosan válaszolni. A második megmagyarázhatatlan volt, hiszen már attól a pillanattól fogva, hogy először láttam, levett a lábamról. Amikor azokba a gyönyörű csillogó szemeibe nézek, mindig jobb kedvem lesz. Amikor látom, a szívem hevesen dobog, és szinte a torkomban érzem. Amikor velem beszél, alig találom a szavakat, és alig maradok állva. Az egész testem beleremeg, ha mellettem áll, és csak nehezen állom meg, hogy ne csak őt nézzem. Amikor pedig nincs mellettem, alig várom, hogy újra lássam. Lehet szeretni egy pasit úgy, hogy tulajdonképpen alig ismered? Lehet szeretni úgy, hogy nem csak a külseje fogott meg? Lehet ez szerelem? Ha lehet, vajon sikerül megszerettetnem magam vele? Ha sikerül, mikor? Ha nem, miért? Annyi kérdésem, annyi gondolatom van, hogy lehetetlen mindet felsorolni napok alatt is. Mekkora szerencse, hogy Abby felhívott, és nem hagyott tovább gondolkozni!
- Szia!
- Abby! – mondtam szinte ujjongva. Nem tudhatta mennyire örültem annak, hogy most, ha csak egy rövid ideig is, de eltereli a gondolataimat.
- Hogy van az, hogy a legjobb barátnőm bulijáról, a bátyám is hamarabb tud mindent? – kérdezte játszott sértődöttséggel, mire leesett az állam. Mi az, hogy Alex tud róla?
- Ki mesélt neki?
- Emily nagyid felhívta, hogy nagyon szívesen látja őt, és az egész családot a bulin. Utána mondta el nekem, de hozzátette, hogy Chris már beszámolt neki erről hamarabb.
- Chris mikor találkozott vele? Alig pár órája jöttem el tőle! - Máris találkoztak volna? Ilyen jóban vannak? Ennyit a gondolatelterelésről basszus…
- Fogalmam sincs, de nem számít! Szóval akkor hivatalos vagyok a bulidra? – kérdezte boldogan, és hallottam, ahogy a lépcsők recsegnek a lábai alatt.
- Természetesen, sőt hivatalos vagy hozzám holnap, hogy segíts valami ruhát kiválasztani!